Mária Terézia megjelent a magyar országgyűlés Rendjei előtt és

feltárta szorongatott helyzetét. (Mikor néhány nappal korábban,
szeptember 10-én közölte elhatározását osztrák tanácsosaival,
azok holtra ijedtek az ötlettől, azt hitték a magyarok rögtön
ellenük támadnak, kihasználva a helyzetet; a magyar zászlósurak
azonban helyeselték elhatározását.)
A következő nap, szeptember 11-ike volt az a nap,
amely Magyarország történetében a fordulópontot, s
a Habsburg-Lotharingiai ház történetében a legfényesebb
korszak kezdetét jelentette.
Mária Terézia felhívatta az ország Rendjeit a pozsonyi vár
termébe, ahol feketébe öltözve, fekete szőnyeggel bevont trónon
ülve fogadta őket.
Jókai Mór így írja meg a későbbieket (a kiegyezés utáni időben
a vallás- és közoktatási miniszter, báró Eötvös József által elrendelt
hivatalos tankönyvében, melynek címe: A magyar nemzet
története regényes rajzokban):
„Elébb a királyi kancellár, gróf Batthyány Lajos, adá elő
az általános veszélyes helyzetet, mely a trónt fenyegeti,
mely
veszélyek közepette a király egyedül a magyar nemzet oltalmába
veti bízodalmát.
A kanczellár előadására a Rendek nevében az érsekprímás
válaszolt. (Minden beszéd latin nyelven folyt.)
„Az ország a test, a király annak a lelke, mindkettő
egymástól
elválhatatlan. Felségednek igaztalanul megtámadt jogai
Isten és a világ előtt oly kétségbevonhatatlanok,
hogy lehetetlen
harag nélkül elnézni e jogoknak
Felséged ellenségei
által történt megtámadtatását. Azért Magyarország rendei
felajánlják általam felségednek minden erejüket és tehetségüket,
tanácsukat és javaikat, vérüket és életüket.”
Erre a királynő, az öltözete gyászpompájával ellentétes
szépsége által is hódító alak, felállt a gyásztrónról s igaz érzéstől
áthatott csengő hangon monda e megörökített szavakat
a magyar nemzethez:
„Ügyeinket mindenfelől veszély fenyegeti, melyet, mivel
általa kedves Magyarországunk is érdekelve van, nem akaránk
365
tovább a nemes rendek előtt eltitkolni. Veszélyben forog az
ország koronája, veszélyben saját személyünk és kedves gyermekeink.
Elhagyatva mindenektől, a magyaroknak annyi
történeti emlékek által híres fegyveréhez, ősi vitézségéhez
és hűségéhez folyamodunk:
hűségükre bízzuk magunkat és
gyermekeinket
(e szavaknál a királynő szemeibe felszökött
a könny!), bennük helyezzük minden reményünket, erősen
bízva, hogy ezen semmi késedelmet nem tűrő körülmények
és veszélyekben tanácsukat s minden kitelhető segedelmüket
tőlünk meg nem vonják.”
E szavak szívhez voltak intézve, és oda találtak. Egyszerű
igaz értelmüket a varázslatig fokozta a fejedelmi szépség szenvedő
kifejezése az ifjú arcon. E szavak hallatára elenyészett
a férfiszívekből a régi szenvedések haragos emléke, minden
viszály, vetélkedés elnémult; csak a szent igazság, az üldözött
jog érzete vett erőt, mely megtestesülve egy gyászba öltözött
ifjú nő alakjában áll előttük, nem koronával, de töviskoszorúval
a fején: a büszke harcias férfivér lángra lobbant,
a kardok kirepültek
hüvelyeikből s egyetlen kiáltás tölté be
a tróntermet:
„Életünket és vérünket a mi királyunkért, Mária Teréziáért!”
S ez a néhány szó megmenté a trónt, megmenté az osztrák
monarchiát.
„Vitam et sangvinem pro rege nostro!” – kiálták a magyar
Rendek.
A trón lépcsőin pedig álltak egyfelől a magyar kormányfők,
prímás, nádor, országbíró, másfelől az osztrák miniszterek.
Egyike ez utóbbiaknak gúnymosollyal toldá hozzá ez emlékezetes
kiáltáshoz azt a csúfondáros szót: „Sed avenam
non… (De zabot nem!)”
Jó szerencséje, hogy a Rendek általában nem hallották
e
gúnymondást; de még azok a zászlósurak is, akik hozzá legközelebb
álltak, felháborodtak ez ingerkedő csúfondároskodásra
s a támadó zúgás elől jónak látta a tanácsos úr nagyhirtelen
elszelelni a trónteremből, s ugyancsak
gyorsan kellett távoznia,
hogy a „fringia” nevet a hátán ne vigye haza.
366
Az ország Rendjei aztán ott maradtak a német miniszterek
nélkül, a tett nagy ígéret komoly beváltásáról tanácskozni.
Az országbíró előadta a bajor király levelét a magyar rendekhez,
melyben Mária Terézia megkoronáztatása ellen tiltakozik,
s magát kiáltja ki Magyarország királyának.
Azt a
levelet ott eltépték, a rongyait elégették.
Azután a nádor adta elő, hogy az osztrák miniszterek jóvoltából
Magyarország határainak védelmére „két ezred”
katona van kiállítva. Két ezred az egyesült francia-bajor
armádia ellenében. Nagy kár volt a bécsi minisztereknek ott
nem maradniok! Szép igazságokat hallhattak
volna a szemükbe
mondatni!
Ekkor aztán maga a magyar országgyűlés vette kezébe
a
haza védelmének ügyét. Minden ékesszólás nélkül
elhatározák,
hogy a nemesi insurrectiót azonnal lóra ültetik, akikhez csatlakoznak
a jászok, kunok és hajdúk fölkelő seregei, azonkívül
harmincezer főnyi gyalogsereget
állítanak talpra 13 ezredbe
osztályozva, 12 ezred rendes
huszárt; s a király személyének
védelmére 500 nemes
ifjúból álló testőrsereget, kiknek mindegyike
maga mellett egy huszárt tartva, ezerfőnyi válogatott
csapatot
fog képezni Mária Terézia körül.
A bécsieknek pedig megizenték a magyarországi Rendek,
hogy „tartsátok magatokat, amíg mi megérkezünk, s megvédjétek
emberül a császárvárost; mert ha el hagyjátok foglalni a
bajornak, mi tűzzel vassal a ti fejetekre, meg az övékre romboljuk
az egész tanyátokat!”
S a szót nyomban követte a tett.
Mielőtt az év végére járt, nyolcvanezernyi magyar hadsereg
állt a csatatéren; nem is állt, hanem rohant előre.
Télvíz idején kezdték meg a visszatorló hadjáratot. S ez a
gyakorlatlan hadsereg, mely egy varázsütésre támadt
elő a
földből, mely ócska fegyvereket kapott, ahol talált, melyet tisztek
gyanánt alispánok és szolgabírák vezettek; melynek tábornagyai
és tábornokai a királynő által hirtelenében kinevezett
magyar mágnások, zászlós urak voltak, már januárban túlkergette
az Enns folyón az egyesült francia-bajor hadsereget.
367
Visszafoglalta Passzaut, bevette Linzet, foglyul ejtve a tízezernyi
francia helyőrséget, onnan betört Bajorországba; február
13-án Mentzel és Trenk pandúrjai elfoglalták Bajorország fővárosát,
Münchent s Károly Albert, ki éppen egy nappal
előbb
koronáztatta meg magát Frankfurtban császárnak,
ki három
hó előtt Bécset és Magyarországot akarta elfoglalni, országtalan
földönfutóvá lett; a magyar és horvát szabad csapatok
száguldoztak keresztül a szép, gazdag Bajorországon, dúlva
és fosztogatva kegyetlenül.
De legnagyobb sikernek nevezhető az, hogy a magyar
hadcsapatok megjelenésére Nádasdy, Festetich, Gillányi és
Baranyai tábornokok alatt, Frigyes porosz király, dacára
Lotharingi Károly herceg fölötti győzelmének, jónak látta becsületes
békét kötni. Mária Terézia ekként leghatalmasabb
ellenfelétől megszabadult.
És aztán nem csak „vitam et sangvinem”, hanem „avenam
quoque” (zabot is) adott a magyar nemzet. A rendes hadsereg
tartására harmadfél millió forintot szavazott meg (akkoriban
súlyos nagy pénz!) A felkelő had élelmezésére
pedig
minden nádori porta után 16 mérő búzát és 30 mérő zabot
contribuáltak. Tehát „avenam quoque”.
Ama történelmi nevezetességű jelenetet a „vitam et
sangvinem pro rege nostro” alkalmával sok művészi képben
s költői leírásban megörökítették már s mindannyiban
úgy
van ábrázolva Mária Terézia, amint kis gyermekét,
Józsefet
karján tartva beszél a magyar Rendekhez.
Ez két ténynek az
összetévesztése.
Kilenc nappal később amaz országgyűlési nevezetes mozzanat
után, midőn a Rendek elfogadták Lotharingi Ferenc, a
királynő férje kormányzóságának becikkelyezését, s a midőn
a kormányzó-társ, ura és királya felesége kezébe, térden állva
letévé a hűségi esküt; akkor történt az, hogy a királynő, hat
hónapos fiát, Józsefet,
kit a megelőző napon Bécsből szállítottak
le a Dunán, karjára véve, anyai büszkeséggel mutatá
be az ország rendéinek, e szavakkal: „Nincs egyebem; ezt is
az országnak ajánlom fel.”
368
Amint a királynő leghatalmasabb ellenfelétől, II. Frigyes
porosz királytól békekötés mellett, a legkövetelőbbtől,
VII. Károly (most már) császártól, a magyar fegyverek
diadala
által megszabadult, minden haderejével a franciák ellen
fordulhatott.
Azok Csehországot tartották megszállva. Hadseregük
csakhamar be lett zárva Prágába. A magyarok és osztrákok
a
fölmentésére sietett újabb francia hadsereget visszaverték, s
nemsokára valamennyi franciát kiverve Csehországból, vis�-
szafoglalták Prágát.
Mária Teréziának a magyar hősi önfeláldozás Csehországot
is visszaszerezte. Májusban megkoronáztatta magát
Szent Vencel koronájával Csehország királynőjének. Az elpártolt
cseh főurak siettek azonnal a hűségi esküt letenni a
királynő kezébe. A régi mese a denevérekről a madarak és
négylábúak harcában.
Ezalatt bajor Károly, a császár, ismét visszafoglalta
Bajorországot, amint a mieink odahagyták, hogy a franciákkal
végezzenek. Amint aztán a mi seregeink megmutatták
a
franciáknak, hogy merre van Párizs, ismét a bajorok ellen fordultak,
s VII. Károly hadseregét Braunau mellett tönkretették.
VII. Károly másodszor is hazátlanná lett, s meg kellett érnie
azt a keserűséget, hogy saját bajor országrendjei Münchenben
Mária Teréziának
esküdtek hűséget. A bajor királyság, mint
Ausztria
tartománya, osztrák uralom alá lett csatolva s főkormányzójává
gróf Batthyány Károly, Horvátország bánja
lett kinevezve.
Ennyi meglepő diadalra az eddig tétlenül néző biztosító
hatalmak is a tett mezejére léptek. György angol király
Dessingennél a franciákat verte meg s átkergette
a Rajnán.
E diadalban is részt vett három magyar ezred. Még több magyar
vett részt Lotharingi Károly seregében, ki Elzászig hatolt
előre. Ugyanekkor Olaszországban Traun tábornagy
alatt a magyar ezredek a spanyol hadsereget Campo Santonál
tönkre silányítva, egész Toscanából kiverték, erre a szárd
369
király sietett békét és szövetséget kötni Mária Teréziával úgy,
hogy a magyar királyi asszony másfél évvel azután, hogy a
magyar országgyűlés előtt leghívebb országának segítségét
felhívta, a hét ellenséges hatalom közül, mely országát
darabokra
felosztá, már csak kettővel állt szemközt, a bajorral
és a franciával: a többinek a keze meg volt kötve; és e kettő
közül is az egyik saját országából kiverve,
a másik saját határain
belül több oldalról megtámadva.
Ez volt az első eredménye a „vitam et sangvinem pro rege
nostro”-nak.
ÚJABB HARCOK
Ez első győzelmes hadjárat után nem állt többé Mária
Terézia egyedül. 1743. szeptember 13-án Wormsban szövetséget
kötöttek vele Anglia, Holland, Szardínia, később
Szászország is, mely szövetség célja volt a királynő számára
a pragmatica sanctióban foglalt birtokait biztosítani.
E szövetséggel szemben rögtön egy ellenszövetség alakult,
Francia-, Porosz- és Bajorországból: az ellenséges
hadak ismét
nagy tömegekben indultak meg a királynő ellen.
A magyar nemzet újra fel lett szólítva a trón védelmére.
Pálffy nádor körlevelében így szólt a megyékhez: „Fegyvert
kiáltok nagy dicsőségű édes hazámnak és nemzetemnek.”
S a felhívásnak fényes sikere következett. A megyék nemcsak
a nemességet állíták fegyverbe, hanem rendes gyalogés
lovasezredeket is állítottak ki, s azoknak a vezérei mind
magyar tábornokok valának: Nádasdy, Esterházy, Batthyány,
Splényi, Károlyi, Beleznay, Erdődy, Hadik, és maga az agg
Pálffy János.
S ez a nemzeti hadsereg, mely egy kiáltásra látszott előtámadni
a semmiből, ismét csodáit vitte véghez a harci vitézségnek
saját vezérei alatt. Nádasdy hadteste keresztültört
a
Rajnán, letörve az ellenálló francia hadsereget,
s a bevehetetlennek
híresztelt Lauterburg erős védsáncait ostrommal
bevette s egész Elzászt elfoglalá; Batthyány Károly pedig
370
tizenkétezernyi lovas hadával a Csehországot elfoglalva tartó
Nagy Frigyes seregét úgy megszorongatta, hogy ez utoljára is
kénytelen
volt Prágát, Csehországot ott hagyni, s tízezer fogoly
veszteségével hazavonulni a maga országába. Ugyanez
a magyar fővezér ezután Bajorország ellen fordult, s annak
új királyát, Miksa Józsefet, Pfaffenhofen mellett, a francia
segéd sereggel együtt úgy tönkreverte, hogy a bajor kénytelen
volt Mária Teréziával békét kötni.
Harmadik és legerősebb próbáját a magyar hűségnek az
1757-ben kezdődött porosz háborúban adta a nemzet „amidőn
győzelmes hadai két ízben foglalták el Poroszország
fővárosát,
Berlint”. Először a diadalmas kolini ütközet után, a
midőn Hadik altábornagy háromezer huszárral s a szlavóniai
és gradiskai határőrökkel kétszázharmincötezer tallér
hadi sarcot vett a meghódolt Berlinen.
Másodszor pedig I760-
ban, amidőn Esterházy Miklós a szövetséges szász és orosz
hadakkal elfoglalta a porosz fővárost s a királyi várkastélyokat.
Jól jellemzi a magyart az a történelmi adat, hogy amíg a
charlottenburgi várkastélyt az azt megszállott szász csapatok
vandál módra feldúlták, addig Potsdamot és a porosz király
kedvenc nyughelyét, a magyarokkal megszállott Sanssoucit,
Esterházy
Miklós teljesen sértetlenül tudta megtartani. Eltávozásakor
bizonyítványt vett, hogy semmit a magyarok a
királyi várkastélyból el nem vittek: ő maga egy kis arcképét
a királynak vitte el magával emlékül. Hanem azért a németországi
elemi iskolákban még ma is sok helyütt azt tanítják,
hogy „a magyarok emberevők”.
Hét évig tartott a porosz háború, s végződött tisztességes
békekötéssel, s ha e békekötésben Szilézia nagy része
elveszett, az bizonyára nem a magyarok vitézségén s önfeláldozásán
múlt.
A hosszú háború alatt egy kis kuruc lázadásnak is kellett
lenni. Ugyanaz a Maros-Tisza menti vidék, melynek
földmívelő lakossága Szegedinecz Péró idejében olyan kön�-
nyen volt fellázítható; ez időkben is fel hagyta magát lármáztatni
a rég sírban nyugvó Rákóczy Ferenc nevével.
Törő
371
Pál mezőtúri lakos, Pető Ferenc és Bujdosó György hódmezővásárhelyiek
összeesküvének azon célból, hogy a törökországi
bujdosókat kihozzák, s a kuruc világot ismét helyreállítják,
s aztán olyan jól kitalálták az utat Törökország felé,
hogy megindulának Debrecennek. A vége aztán az lett a támadásnak,
hogy mindnyájan otthagyták a fejüket, s követőik
„harcias igyekezetükben
kimutatott hadakozó katonai
indulatukért besoroztatának a reguláris magyar gyalog regementekbe
– életfogytiglan.”
A Szegedinecz Péró példájára ugyanekkor a szerb határőrvidékek
is fellázadának, ugyanazzal az eredménnyel. Lázadásuk
elfojtatván, bűnhődésül kényszeríttetének az eddigi veres köpeny
és bocskor helyett dolmányt és bakancsot viselni.
(Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban
című, népiskolák számára írt tankönyve után.)
Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc volt a császár,
I. Ferenc néven. (Teljes nevén: Ferenc István Lipót. Élt: 1708–
1765.) Ő, Lipót Lotharingiai hercegnek volt a fia és utóda.
1729–’35-ben Lotharingia és Bar hercege; 1732–’36-ban királyi
helytartó Magyarországon. 1736-tól Mária Terézia főhercegnőnek
(a későbbi magyar királynőnek), III. Károly magyar
király (VI. Károly császár) leányának a férje.
1735-ben Toscana nagyhercege, 1740-től Mária Terézia
uralkodótársa.
1745–’65-ben I. Ferenc néven német király és római császár.
Magyar királlyá 1741. június 25-én Mária Terézia lett megkoronázva,
III. Károly halála után. Cseh királlyá Wittelsbach
Albert (élt: 1697–1745) bajor választófejedelmet koronázták
meg 1741-ben. A császár és német király is VI. Károly császár
után nem Habsburg lett, hanem a választófejedelmek
az 1726-tól bajor választófejedelmet és 1741-től cseh királyt,
Wittelsbach Albertet választották meg, aki ezután 1742-től
1745-ig volt császár és német király, VII. Károly néven.
1745-ben pedig Lotharingiai Ferenc lett német-római császárrá
választva és koronázva. Mária Terézia csak császárné
372
(imperatrix) volt, de minthogy férje mindig alkimista laboratóriumában
töltötte az időt, gyakorlatilag férje helyett ő
uralkodott a birodalomban. (Ezért a köztudat is őt tekintette
császárnőnek. A „császárnő”, „királynő”, valamint a „császárné”
és „királyné” árnyalati megkülönböztetés egyébként is csak a magyar
nyelvben van meg!)
74. kép
Lotharingiai Ferenc császár, I. Ferenc római császár és német király
Mária Terézia valódi uralkodó volt: „egy asszonynak a jó
szívével és egy férfinek az erős akaratával”. Ősi uralkodócsaládjának
korábbi férfitagjaitól eltérően, akik minden igyekezetükkel
a magyar nemzetet igába dönteni, engedelmességre
kényszeríteni igyekeztek, megfeledkezve arról, hogy őket a
magyar nemesség választotta meg és koronázta meg királlyá,
„Mária Terézia kibékítő szellem volt, ki megtalálta az uralkodásnak
a titkát, ami nem más, mint a népeknek a szeretete.”
Más országai iránt is kegyes uralkodónő volt, de
Magyarország irányában mindig az maradt, aminek
nevezte magát: „Jó magyar nő, kinek szíve teli volt hálával
a nemzet iránt.”
Legelső dolga volt az ország egyetemességének felállítása.
Ő csatolta vissza az országhoz az addig külön és idegenek
által kormányzott temesi bánságot, s a szerb végvidékeket;
ő egyesítette Magyarországgal Fiumét, a
Magyar Szent Korona gyöngyszemét, egyetlen tengeri
373
kikötőjét. Ő szerezte vissza Lengyelországtól a tizenhárom
szepesi várost, melyet még Zsigmond király zálogosított
el harmicezer véka lengyel garasért, s amelyet
azóta lengyel sztároszták kormányoztak. (Rejtély,
hogy sem Mátyás király, se Bethlen, se Bocskay, se a Rákócziak
nem váltották vissza, pedig volt elég pénzük!)
Öt új római katolikus, és egy görög katolikus püspökséget
is alapított.
Az igazságszolgáltatást előbbre vitte a „Planum Tabulare”
által, melyben a királyi kúria összes döntései össze lettek
gyűjtve.
A katonai vitézség jutalmazására megalapította a Mária
Terézia Rendet, s a polgári érdemek jutalmazására a Szent
István Rendet, első királyunk emlékére „ki az országot
erős kézzel és készséggel alkotta.”
Megalkotta az urbáriumot, mely szabályozta, hogy
a jobbágy mivel és nem többel tartozik urának szolgálni.
Öt akadémiát alapított az ország öt legnagyobb városában.
A Pázmány Péter által alapított nagyszombati
egyetemet Budára tette át.
Megalkotta a magyar testőrség intézményét. Százhúsz magyar
ifjú, a megyék által kiválogatott színe-java a honi nemzedéknek,
nyert a bécsi udvarnál „fényes állást és alkalmat
a pályatörésre”. A főnemességet pedig maga köré gyűjtötte,
Bécsben magas hivatalok osztogatásával, s a női furfanggal
összeházasította a német és magyar úri családokat.
„Bella gerant alii, tu felix Ausztria nubet, que dat Mars, dat
tibi regna Venus.” – szól a versike.
Fordítása magyarra:
„Háborúzzanak csak mások, te, szerencsés Ausztria, nősülj, mit
másnak Mars ad meg, te Vénusz országától is megkapod azt.”
II. József (élt: 1741–1790), 1780–1790. Mária Terézia
magyar királynő és I. Ferenc császár fia. (Ő már Habsburg-
Lotharingiai, de általánosan a családot Habsburgnak nevezzük.)
374
1764-től anyja mellett régens. 1765-től (német-)római császár;
1780-tól magyar és cseh uralkodó.
75. kép
II. József császár
Megjegyzés: A magyar alkotmány szerint semmiképpen
sem király, csak trónbitorló, minthogy nem koronáztatta meg
magát! Így egyházi értelemben sem lett felkent király, s lovagi
értelemben sem tett lovagi esküt, valamint hűségesküt,
nem bocsátott ki hitlevelet, nem tett esküt a magyar alkotmányra
és a törvények betartására. Hiszen éppen hogy azért
nem koronáztatta meg magát (cseh és lombard királlyá sem),
hogy ne kelljen esküt tennie az ország alkotmányára. A magyar
királyi legitimitást pedig csak a Szent Koronával koronázás
adja meg. Az igaz, hogy 1687-ben a magyar nemesség
lemondott (valójában katonai kényszer hatására, Caraffa eperjesi
vérbíróságának árnyékában) a királyválasztási jogáról, de
I. József Hitlevelének V. pontjában megígérte I. Lipót, hogy
az ő, valamint II. Károly spanyol király fiutódainak kihaltával
az országra visszaszáll a szabad királyválasztási és koronázási
jog. A Pragmatica Sanctioval valójában megint életbe lépett a
királyválasztási jog, bár formailag az I. Lipót által kicsikart fiági
öröklési törvényt terjesztették ki a leányágra is, de mégis,
a Pragmatica Sanctio biztosította a Magyar Szentkorona országainak
területi egységét és a birodalomtól különállását, és
375
az örökös tartományoktól eltérő önálló államiságát és alkotmányos
törvényeit, tehát valójában „függetlenségét”.
Választott királynak nem tekinthető II. József, mert formailag
már nincs választás, de trónörökléssel trónra lépő királynak
sem, mert nem koronáztatta meg magát.
A magyar nemesség akaratával ütközött az, hogy Magyarországot
az örökös tartományok közé sorolják. Magyarország a
birodalomtól jogilag független ország, nem része a birodalomnak,
mint az ősidők óta hűbéres Csehország.
Amellett a Pragmatica Sanctio, azon kívül, hogy
Magyarországon a Habsburg család leányágára nézve a
trónöröklési rendet megállapítja, még Magyarország alkotmányos
szabadságainak biztosítékairól is gondoskodik.
Kiköti, hogy Magyarország csak saját alkotmányos
törvényei szerint, és nem a többi örökös tartományok
mintájára kormányoztassék, s általában fenntartja a magyar
közjog eddigi alaptételeit. Ezt a Pragmatica Sanctiot
tekintette a későbbiekben mindig a magyar törvényhozás
minden, a magyar nemzet és a Habsburg-Lotharingiai
uralkodóház között fennálló jogviszony alapjának.
Mindebből következett, hogy létrejöjjön a későbbiekben
majd a már III. Károly király óta Római Szent Birodalmon
belüli Habsburg örökös birtokokon és a külső koronákon és
részeken is elkülönülten erősödni kezdő, alakulófélben lévő
új dunai monarchia, amely végül 1806 után egy új államban,
az Ausztriai Császárságban megvalósul.
Magyarország nem örökös tartománya a Habsburg-háznak,
királyai, ha már formailag nincs is királyválasztás, akkor is a
nemzet akaratából királyok, minthogy mind az 1687. évi örökös
fiági trónöröklésről szóló törvényt, mind a leányági öröklést
megerősítő Pragmatica Sanctiot a magyar országgyűlés
hozta, még ha kényszer hatására is. Jogilag ez nem lényeges.
Az országgyűlés, ha hozott egy határozatot, akkor azt vis�-
sza is vonhatja. Ma ez az elv természetes, de a hűbéri korok
logikájában, ha egy királyt felkentek és megkoronáztak, akkor
az életre szól. A Rákóczi szabadságharc 1707. évi, onódi
376
trónfosztó törvénye ellenben már a természetes logikát követte:
aki ad valamit, ha arra érdemtelen az ajándékozott, akkor
azt visszaveheti. Így a király is megfosztható a tróntól,
ha méltatlan arra. Valójában az Aranybulla Ellenállási záradéka
is erről szólt. S ha a király nem is tett esküt erre, de a
több évszázados szokásjog a rossz és érdemtelen király elleni
fellépésre akkor is jogalapot ad.
Mária Terézia szerette a magyarokat és hálás volt nekik.
Sokszor hangoztatta, hogy a Habsburg-Lotharingiai
ház a magyar nemesség hűségének és vitézségének köszönheti
fennmaradását és minden hatalmát. II. József
lelkében német volt (és a németek sohasem szerették a magyarokat,
csak kihasználták becsületes hűségüket), és öntelt diktátor,
aki nem ismerte a hálát, amellyel a magyarok felé
valójában ő is tartozott.
Negyven évesen kezdett II. József uralkodni, negyven év
óta tanulta lenézni az udvarnak hízelkedő, lefelé zsarnokoskodó
bécsi urakat. Már anyja uralkodása alatt is sokszor kinyilvánította
visszatetszését, de Mária Terézia nem engedett
fiának semmi beleszólást a kormány rendszerébe. Mikor a „régens”
férj meghalt, a királynő búskomorságba esett, s ekkor
szándéka volt a kormányt fia kezébe letenni; arcát a himlő
elcsúnyította, ez is visszavonulásra kényszerítette. Azonban
a főpapok, miniszterek, a magyar főurak, kik II. József nézeteit
ismerték és rettegték, addig esengtek a királynőnek, hogy
tartsa magánál a hatalmat, hogy ezután még 15 évig uralkodott
még áhítatosabban, még odaadóbban, mint addig. S az
egész idő alatt Józsefnek még a korábbinál is kevesebb volt
a beleszólása az államügyekbe. Még akkor sem, mikor már
német-római császárrá lett választva.
Anyja még a hadseregnél sem engedte szolgálni. Szíve is
már kiégett volt, mikor átvette 1780-ban a hatalmat. Első
neje, akit szeretett, Mária Izabella ifjan meghalt, gyermekei
közül az egyik egynapos, a másik nyolcéves korában meghalt.
Második felesége, Bajor Gizella, kit anyja kívánságára vett el,
hogy béke legyen Bajorország és Ausztria között, se testben,
377
se lélekben nem volt egy eszménykép, József nem tudta szeretni.
S rövid idő után ő is sírba szállt. Kiégett szívvel, negyvenéves
koráig bejárta Európa művelt országait inkognitóban,
és megismerkedett a kor kiváló gondolkodóival, magába szívta
a szabadkőműves-illuminátus, felvilágosult eszméket.
„Felvilágosult”, szabadkőműves szellemű eszméi
a XX. századi gondolkodásban lehet, hogy sokak számára
rokonszenvesek, de ebből következő tettei, még
ha „felvilágosultak” is, méltatlanná tették a magyarok
szeretetére; s élete végén be kellett látnia, hogy sikertelen
volt egész életműve.
II. József 1790-ben bekövetkezett halálát a magyar nemzet
ünnepelte, és diadalmenetben hozták haza Magyarországra
a nemesi bandériumok a Szent Koronát!
II. József csak császár volt és nem magyar király, terve
szerint birodalmának mindenekelőtt németnek kell lennie:
és önkényesen kormányoztatnia. Ennek a tervnek a legnagyobb
gátja a magyar alkotmány és a magyar nemzeti érzület
volt. Nagy tervének az alapja volt eltévesztve, ugyanis megfeledkezett
arról, hogy a megalkotandó nagy összbirodalomnak,
melyet elképzelt fele részét Magyarország tette ki, területén
egy kilenc százados múlttal bíró nemzettel, mely nem
sorolható egy kategóriába a baszkokkal, flamandokkal, vendekkel
és kisoroszokkal, akiket franciává, németté, orosszá
tenni oly könnyűszerrel sikerült.
Mindezek ellenére meg kell emlékeznünk néhány intézkedéséről:
Első intézkedése az volt, hogy megszüntette a pompát az
udvarnál, ő maga zöld posztó vadászruhában járt; szélnek
eresztette az udvaronchadat; megszüntette a kegydíjakat; a
hivatalnokokat munkára kényszerítette, a gondnélküli állásokat
megszüntette. Még a divattal is szembeszállt. Kiadta ruházati
rendeletét, mely minden osztálynak megszabta, hogy
milyen ruhában járhat, milyen kelméből készült, milyen díszítésű
öltönyt szabad viselnie: rangjának megfelelőt. A főpapok
fizetését is megszabta. Minthogy a magyarok a megyei
378
ügyintézést nem voltak hajlandóak magyarul, csak latinul
végezni, elrendelte, hogy a hivatali nyelv itt is német legyen.
Mellőzte a nemességet, felszabadította a jobbágyot, az emberi
jogokat kiterjesztette minden alattvalójára. A munkát
nem végző szerzetes- és apácarendek kolostorait elkobozta,
„több mint 1600 barátot és apácát felszabadított a kolostori
élet szigora alól”. Türelmi rendeletében a protestánsoknak
megengedte a szabad vallásgyakorlatot, templomépítést, és
mentességet a katolikus főpapok hatalma alól. A pápa is hiába
látogatta meg, hogy „megtérítse”. Elrendelte a népszámlálást,
mely a magyar nemességet felháborította, hogy egy kalap
alá vegyék a paraszttal. (Nemesi összeírás korábban is volt, pld.
1754–1755-ben.) De most a nemesi és a paraszti porta is házszámot
kellett, hogy kapjon és előrevetítette a szándékot: az
általános megadóztatást, a nemesi felkelés előjogának megszűnését
és a nemesekre is kiterjesztett szolgálatot a rendes
hadseregben! Megalázva ezzel azt a magyar nemességet, melynek
anyja is és ő is a birodalmát köszönheti. A megyék meg is
tagadták a rendelet végrehajtását! Erre II. József betiltotta a
megyegyűléseket, a körlevelezést, s katonai közegekre bízta
a rendelet végrehajtását. Míg Magyarországon megtiltotta a
gyülekezési jogot, addig Bécsben teljes sajtószabadságot adott.
Németül felségsértést is szabad volt elkövetni!
Tízévi kínos erőlködései után átlátta II. József, hogy minden
ábrándja álomkép, megvalósíthatatlan. 1790. jan. 28-án
kelt rendeletében az összes megyékhez, minden eddigi intézkedéseit
megsemmisítette és visszavonta, az ősi alkotmányt
helyreállította. Csak két rendeletét tartotta meg épségben: a
protestánsok szabad vallásgyakorlatát s a jobbágyok szabad
költözködési jogát. S ugyanebben a rendeletben Szent István
koronájának visszaszállítását Magyarországba elrendeli.
II. Lipót (Teljes nevén: Lipót Péter, élt: 1747–1792), 1790–
1792. Osztrák főherceg; II. József testvére. Mária Terézia magyar
királynő és I. Ferenc (német-)római császár második
fia. 1765-től, apja halálát követően I. Lipót néven Toscana
379
nagyhercege; 1790-től, bátyjának, II. Józsefnek halála után,
II. Lipótként német király és római császár, továbbá magyar
és cseh király.
I. Ferenc (élt: 1768–1835), 1792–1835. II. Lipót császár
és király fia. 1792–1806-ig II. Ferenc néven (német-)római
császár; 1804–1835-ig I. Ferenc néven osztrák császár! (Lásd
a magyarázatot!) 1792–1835-–ig magyar és cseh király, szintén
I. Ferenc néven.
76. kép
I. Ferenc magyar király, majd ausztriai császár
Megjegyzés: Mivel Bonaparte Napóleon 1804. máj. 18-án
szenátusi rendelettel felvette a császári címet, s december
2-án megkoronáztatta magát a pápával, ezáltal megkérdőjelezte
a német birodalom királyainak római császári jogát.
(Minthogy a francia királyok is Nagy Károly frank királynak, a
„nyugati Római Szent Birodalom” császárának jogutódai, ugyanúgy,
mint a nyelvterület szerint kettéosztott frank birodalom keleti,
német nyelvű területének választott királyai, akik I. Ottó óta
viselték a Római Szent Birodalom császárainak címét is: ezért valójában
Napóleon is a régi „nyugati Római Szent Birodalom császára”
címre utalva lett Francia császár!)
Sőt, Napóleon örökletes császár lett, mert a francia
szokásrend szerint a királyok is trónörökléssel lettek
királyok, nem kellett hozzá királyválasztó országgyűlés,
mint a németeknél. A német birodalmi gyűlés által választott
királyok ellenben a választófejedelmek szavazatával
380
lettek császárok. A francia örökletes császári rangtól Ferenc
császár sem maradhatott el. A német birodalom uralkodói
trónja már nagyon ingatag volt, állandó területvesztéssel.
A Habsburg család dinasztikus hatalmi érdeke pedig azt kívánta,
hogy ne egy bizonytalan trónhoz ragaszkodjon, melynek
királya és császára csak választott uralkodó. Ennél sokkal
fontosabb volt családja számára, hogy bizonyítsa a dunai
monarchia egységét. Ezért Ferenc is felvette az örökletes
császári címet, I. Ferenc néven, a dunai monarchia
feletti uralomra szűkítve, minthogy a német birodalom
egysége már amúgy is nagy veszélyben volt.
Felmerült, hogy a Pannónia Császára címet ruházza
magára, vagy a Magyarország és Galícia Császára címet.
Mindegyik változat azt hangsúlyozta volna, hogy a dunai
birodalom független a német-rómaitól. Végül mégis
az Ausztria Császára cím mellett döntöttek, annak kijelentésével,
hogy ez a birodalomhoz tartozó egyéb országok
eddigi alkotmányát nem módosítja. Ez elsősorban
a magyar nemességnek szólt.
(A téma bővebben: Gonda Imre és Niederhauser Emil: Habsburgok)
Az osztrák császári koronát elkészítették, de Ferenc
nem koronáztatta meg magát ezzel a koronával, hogy
ezzel is megkülönböztesse magát Napóleontól. Az osztrák
császári cím felvételével hivatalossá vált az Ausztria elnevezés,
a dunai birodalom egységének a jelölésére, amelyet
nem hivatalosan már jó ideje használtak. A birodalom belső
szerkezetén ez nem változtatott.
1805-ben a franciák elleni harcokban Ausztria újabb vereségeket
szenvedett. A következő évben, 1806-ban Napóleon
a kis német államokból létrehozta a Rajnai Szövetséget, saját
„Protektorátusa” alatt. Ilyen körülmények között a „Német
Nemzeti Római Szent Birodalom” császársága illuzórikussá
vált. 1806-ban Ferenc lemondott mind a római császári,
mind a német királyi méltóságról. Ezzel megszűnt a német
nemzet Római Szent Birodalma. Ezidőtől beszélünk
ténylegesen Ausztria Császárságról.
381
Ez Magyarország jogi függőségének is a kezdete, mert már
az új államalakulatként létrejött Ausztriai Birodalom része,
melynek örökletes császára van. Így már a magyar királykoronázás
is politikai értelemben csak formális. A császárok
számozása ettől kezdve elölről kezdődik.
V. Ferdinánd (élt: 1793–1875), 1835–1848. I. Ferdinánd
néven Ausztria császára; 1835–1848-ig pedig V. Ferdinánd
néven, magyar és cseh király. Ő I. Ferenc
magyar királynak és szintén ezen a néven az első osztrák császárnak
és cseh királynak a fia. (Az utolsó német-római császárnak
a fia, aki elhagyta a II. Ferenc nevet és elölről kezdte a számozást!
Ferencnek második feleségétől, Szicíliai Mária Teréziától
született. V. Ferdinánd király (I. Ferdinánd, osztrák császár)
1848. december 2-án lemondott.
I. Ferenc József (élt: 1830–1916), 1848–1916. Osztrák
főherceg; Ferenc Károly főhercegnek és Zsófia bajor hercegnőnek
a fia. V. Ferdinánd unokaöccse. (II.) I. Ferenc császárnak
az unokája.
77. kép
I. Ferenc József császár és király
Megjegyzés: 1848. december 2-tól (már örökletes jogon)
osztrák császár. Minthogy jogi értelemben Magyarország
382
már nem önálló, ezért, mint császár is Magyarország törvényes
uralkodója, hisz a magyar királykoronázás így politikai
értelemben már csak formális. A magyar szabadságharc bukása
és a Bach-korszak után végül is 1867-ben, a kiegyezés
évében, megkoronázták a magyar nemzet szempontjából is
legitim királlyá a Szent Koronával.
IV. Károly (élt: 1887–1922), 1916–1918. Ottó főhercegnek
Ferenc Ferdinánd trónörökös öccsének, Károly Lajos főhercegnek
(1833–1896) a fia I. Ferenc József öccsének az unokája.
Megjegyzés: Könyvünk megírásának idejéig Magyarországnak
időrendben utolsó királya. 1916–1918-ig I. Károlyként
osztrák császár, III. Károlyként cseh király, IV. Károly néven
magyar király.
Valójában 1920-ig volt király, az 1918-as dátum csak
a tényleges uralkodás végét jelzi. Mivel csak 1920-ban
mondta ki a magyar országgyűlés a Habsburgok trónfosztását
és a király nélküli királyságot. (Az országot erre az Antant
kényszerítette.) IV. Károly királyt a pápa 2004-ben boldoggá
nyilvánította.
Horthy Miklós kormányzó (élt: 1868–1957), 1920–
1944. A magyar országgyűlés 1920-ban kimondta a király
nélküli királyságot; kormányzóvá pedig Nagybányai Horthy
Miklós ellentengernagyot választotta meg.
Jelenleg, könyvünk írásának idején, 2007-ben bár
Magyarország 1990. óta köztársaság, de a nemzeti királyság
szimbólumát, a Szent Koronát ismét az ország szimbólumává
tette az országgyűlés; az Országház kupolatermében
őrzik a nemzeti ereklyét.

 

Oldal: Mária Teréziától folytatása a magyar királyok uralkodási jogcímének
MAGYAR URALKODÓK IDŐRENDJE ÉS ARCKÉPCSARNOKA, A MAGYAR TÖRTÉNELEM IDŐRENDJE - © 2008 - 2025 - uralkodok.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat