MAGYAR URALKODÓK IDŐRENDJE ÉS ARCKÉPCSARNOKA, A MAGYAR TÖRTÉNELEM IDŐRENDJE

A magyar királyok időrendi táblázata és trónöröklési jogcíme
Vezérek kora LehoczkyJózsef Magyar Lovagkönyvéből

Árpád fejedelem
Árpád, 896–907, Álmosnak fia
Zsolt, 907– 947, Árpádnak fia
Fajsz, 948– 956, Zsolt, Solt, Zolta (testvérének, Jutasnak fia)
Taksony, 956–972, Zsoltnak fia
Géza, 972–997, Taksonynak fia (felesége: Sarolt), az erdélyi
gyulának (vezérnek), Zombornak leánya.
Megjegyzés:
Géza fejedelem nejét a magyar krónikák mind az erdélyi
vezérnek (dux, vojvoda, vajda, gyula) leányának mondják.
313
(A magyar viszonyokat jól ismerő VII. Konstantin – 914–
959 –, a Bíborban született bizánci császár, a „Birodalom
Kormányzásáról” szóló művéből tudjuk, hogy a magyarok nagyfejedelme
után következő fejedelmi cím a „jila”, vagy ismertebb nevén
a „gyula”, s őt követte rangban a „horka” vagy „harka”.)
A honfoglaló magyaroknál a törzsszövetség vezetője még a
„Nap fejedelem”, a „Kende” vagy „Kündü” volt, őt követte rangban
a „gyula”, majd a harmadik főméltóság volt a „harka”. A szintén ujgur-
török népek közé tartozó japánoknál fennmaradt a XIX. század
végéig a kettősfejedelemség: A napfejedelem a császár, a „mikádó”,
szó szerinti jelentése: „Mennyei kapu”, mely az érezhetően
hasonló hangzású „kündü = kende = kán” megfelelője, s mellette a
nagyvezér, aki a tényleges hatalmat gyakorolta, a „sogun” volt, mely
az érezhetően hasonló hangzású „gyula” megfelelője. A sogunátus
intézményét 1180-ban alapította Minamoto Yorimoto nagyúr
(szül. 1147.), de a kettősfejedelemség gondolata minden bizon�-
nyal régebbi hagyományra tekinthet vissza, vagy a belső-ázsiai
állapotok és szokások érezhető hatása Japánra. A sogun méltósága
a XIX. század végén megszűnt.
A magyaroknál a kettősfejedelemség szokásos intézménye
fennmaradt nyomaiban, mikor a király mellett Álmos volt például
a „herceg”, mert ő „a kardot választotta”. Szent László király is,
mert a Szent Koronával koronázott Salamon király életében nem
koronáztatta meg magát, bár az ország királynak őt tekintette,
de ő a hercegi részt, az északi részeket és Erdély környékét uralta,
Biharvár, Nagyvárad központtal.
Visszatérve Bíborban született Konstantin „a birodalom
kormányzásáról” írott művéhez: ebből a munkából tudjuk meg
azt is, hogy a 948–956 közötti időben a magyarok nagyfejedelme
Fajsz volt, a második fejedelem pedig Zombor gyula
(jila), ugyanezidőben pedig a horka (karcha) Bulcsú volt.
Az általánosan elfogadott álláspont szerint az Erdélyben
uralkodó Zombor gyula leánya volt Sarolt, akiről tudjuk, hogy ő
lett Géza nagyfejedelem felesége, majd Szent István király anyja.
Ellenben a lengyel krónikák Mieszkó, lengyel herceg testvérének
(nővérének, szesztra, soror) mondják, kinek neve Adelheid
314
volt. Hogy melyik állítás az igaz, erről a történészek sokat vitatkoztak.
Az egyik oldal véleménye szerint a lengyel krónikák
keletkezésének idejét megkérdőjelezve, kérdéses lehet a
tényként közölt adatok hitelessége is. Ugyanis ha később íródtak
és nem Zombor vagy Géza kortársától származnak, hanem
másodkézből, akkor vitatható a hitelesség. A Cronikon
Mixtum például elég zagyva, csakúgy, mint sok más lengyel
forrás. A lengyel Cronica Ungarorum juncta et mixta cum
cronico polonorum et vita Sancti Stephani, vagy a kamienici
krónika, mely 1165-ben végződő, állítólag a XIII. század elejéről
való, nem éppen a legnagyobb kritikával írott évkönyvek.
Ugyanakkor Anonymus, Béla király névtelen jegyzője,
valamint Kézai Simon, IV. László udvari papja, kik a királyi
geneológiákat vizsgálták, ha egyebet nem is, de azt mindenképpen
tudhatták, hogy a királyi család kit tart ősének. Ők
pedig az erdélyi gyula leánya, Sarolt mellett tanúskodnak.
Mi is tegyünk itt egy észrevételt! Egyes állítások szerint
a Sarolt név turáni eredetű, mely Fehérmenyétet jelent.
Az Adelheid pedig szintén nemesprémű állatot jelentő név. Így
a két név jelentése azonos. A nővér (soror, szesztra) tekinthető
unokanővérnek is, mint ahogy a régi magyar nyelv is az unokahúgot
és az unokanővért is „húgomnak” szólította. Így az
erdélyi Zombor gyula leánya nyugodtan lehetett távolabbi rokona,
unokahúga a lengyel Mieszkó fejedelemnek, mint ahogy
későbbi időkben is rokonságban álltak egymással a magyar,
a lengyel, cseh, orosz fejedelmi családok, a bizánci és németrómai
császárok. A korábbi időben is rokonságban állhattak.
Ez esetben a történészek korábbi vitája is felesleges, hiszen
ily módon mindegyik krónika állítása igaz!
Ezen megállapításunknak hitelt adhat az a tény, hogy mikor
I. Boleszló lengyel király Magyarországgal harcba keveredett
1010 és 1018 között, s hadai a Dunáig nyomultak s birodalmát
rövid időre Trencséntől lefelé, Pozsonyig, Komáromig,
a nagy folyóig kiterjesztette; a rövid ideig tartó szerencse elmúltával
visszaszorult Trencsén egyik várába, hová az erdélyi
Gyula is bemenekült, s oldala mellett harcolt. Szent István
315
király pedig nagylelkűen Gyula után küldte nejét. Ezután kiverte
a lengyelt és az ellenséges magyart az országból. Ebből
az eseményből látszik, hogy Mieszkó fejedelem fia, Vitéz
Boleszló király közeli rokonságban volt Gyulával, aki bár eltelt
már 2-3 évtized, így biztosan nem azonos Sarolt apjával,
de a rokoni kapcsolatok meglétét észrevehetjük. (Szent István
egyik húga, Judit, pedig Vitéz Boleszló neje lett.)
A királyság és államiság kora
Árpád-házi királyok
Szent István, 997-től uralkodott. Király: 1001–1038, Géza
fejedelem fia. Fia: Szent Imre herceg. Felesége Gizella, bajor
hercegnő, Péter 1038–1041, Otto Orseolo velencei dózse
(Orseolo) és Szent István király egyik húgának (Gizellának?)
fia, akit István király örökbe fogadott.
Aba Sámuel, 1041–1044. I. István király másik leánytestvérének
(Saroltnak) a férje, az Aba nemzetségből, az ország
Nádorispánja, az Orseolo Pétert támogató császári párt
ellen lázadó magyar párt választott királya.
Az Aba nemzetséget a középkorban Attila fejedelemtől
származtatták. Aba Sámuel őse volt Ed és Edömér a honfoglalókkal
hazánkba jövő, a kijevi kunok közül való három
(Kabar) Székely törzs vezérei, a hagyomány szerint Attila fejedelem
egyenes ági leszármazottai.
Péter (ismét) 1044–1047. A császári párt ideiglenes
(Orseolo) (1046?) győzelme révén ismét a trónon.
I. András, 1047–1060. Vazul fia? – Nem! – Helyesen
(Endre) (1046?–1060) Szár László fia. Felesége: Anasztázia,
a kijevi nagyfejedelemnek, Jaroszlávnak leánya.
Megjegyzés:
Szokássá vált a három testvért, Endrét, Bélát és Leventét
Vazul-fiaknak mondani, holott, mint azt már Pauler Gyula
316
bizonyította, Géza fejedelem testvérének, Mihálynak két fia
volt, Vazul (vagy Vanzul, a német Wacillóval azonos keresztnevű),
magyarul Vászoly és László, akit Szárnak, vagyis „kopasznak”
neveztek. Mindkettőnek ezidőtájt fiai éltek. Vazulnak hasonnevű
fia szintén Vazul, ki akkor már az ifjúkor küszöbén volt,
könnyelmű és kicsapongó, de nem méltatlan a királyságra.
Szár Lászlónak is volt három fia, kik akkor még a gyermek
és ifjúkor küszöbén álltak, talán 14, 16, 18 évesek lehettek.
Szent István király nem volt biztos az Árpád-házi hercegekben,
hogy a keresztény utat választják. Ezért, minthogy
Imre herceg meghalt, utódjául unokaöccsét, második húgának,
Gizellának (?) fiát, Orseolo Pétert jelölte ki, akit fiául is fogadott.
A hercegek közül a legidősebb, aki szeniorként a trón várományosa
lehetett volna, Vazul, felforrt, ellene mondott.
(Seniorátus: az öröklési rendnek az a formája, amikor a nemzetség
legidősebb tagja örököl, szemben a majorátussal, ahol az elsőszülött
az örökös)
István király a hőzöngőt elfogatta, szemeit kitolatta, mint
akkoriban Bizáncban, Csehországban és Lengyelországban is
szokásban volt tenni azon trónkövetelőkkel, kiket ártalmatlanná
kívántak tenni, de megölni mégsem akarták őket. Szár
László fiait pedig Csehországba száműzte István.
(István király ítéletének indokát megvilágítja az a korabeli
törvény, egy mainzi frank zsinat visszhangja, mely rendeli,
hogy aki a király vagy ország, a király egészsége vagy
méltósága ellen összeesküszik, vagy összeesküdni készül,
vagy ily esküvésről tud, de azt, bár tehetné, fel nem jelenti,
legyen kizárva a keresztény hívek köréből, és ne találjon menedéket
még a templomban sem. Ahová pedig minden gonosztevő,
ha oda bejutott, megmenekült a halálos, vagy testcsonkító
büntetéstől.)
Egy másik változat szerint, régebbi krónikáink, melyeknek
nyomát a zágrábi és nagyváradi krónikákban találjuk, a megvakított
Vazult (Bonozuo, Bomizlo) Szár László fiának tartják,
míg Endrét, Bélát és Leventét az idősebb Vazul fiának tartják.
De már Anonymus, ki mint királyi jegyző mindenképpen
317
tudhatta a királyi ház geneológiáját, épp úgy, mint a királyi
udvar papja, Kézai Simon is. Ők pedig határozottan állítják,
hogy Endre, Béla és Levente atyja Szár László volt az őse a
XIII. században uralkodó Árpád-ágnak. Sőt a krónikáik határozottan
cáfolják is, mint téves állítást, a Vazultól való leszármaztatást.
Semmi okunk így azt hinni, hogy ne a valóságos
tény, az igazság közlése lett volna a céljuk, minthogy
az uralkodó királyi családra nézve teljesen mindegy volt az
uralkodási jogosultság szempontjából, hogy Vazultól, vagy
Szár Lászlótól származik
I. Béla, 1060–1063, Szár László másik fia. (Nem
Vazulé!) Felesége: Rixa (Richeza) lengyel hercegnő.
Salamon, 1063–1074, I. Endre fia. Felesége: Judit,
III. Henrik (német-)római császár leánya.
I. Géza, 1074. ápr. 24 – 1077. I. Béla fia. Felesége: görög nő.
Szent László (I. László), 1077–1095. I. Béla fia (I. Gézának
öccse). Felesége: Adelhaid, Sváb Rudolf, német ellenkirály leánya.
Szent László és I. Géza a Képes Krónikában. László
herceg látomása: az angyalt, aki a koronát hozta Gézának,
csak László látta. Miután elmesélte László látomását,
Géza elhatározta: e helyen templomot emeltet.
61. kép
Képes krónika
318
Kálmán, 1095–1116. I. Gézának fia. Feleségei: Buzilla, a
szicíliai (normann) király leánya.
1. Eufémia, Vlagyimir Monomachosz, szuzdáli fejedelemnek
a leánya, kit hűtlenségért az országgyűlés halálra ítélt, de
Kálmán király megkegyelmezett neki, és hazazavarta apjához.
(Az ő törvénytelen fia volt Borics, akit Kálmán fia, II. István, kit nem
volt szabad testvérének neveznie, előbb szepesi gróffá tett, majd aki
halicsi fejedelemmé lett, de innen is elűzetett. Utána a pártütő magyar
főurak felkérésére trónkövetelőként lépett fel II. István királ�-
lyal szemben. Végleg száműzetett Magyarországról.)
II. István, 1116–1131. Kálmán király fia. Felesége: Adelheid,
német nő.
II. (Vak) Béla 1131–1141. I. Géza unokája, a megvakított
Álmosnak fia. Felesége: Ilona, Urosnak, a szerb Nagyzsupánnak
leánya.
II. Géza, 1141–1162. II. Bélának fia. Felesége: Eufrozina,
a kijevi Nagyfejedelemnek, Misztiszlávnak a leánya.
III. István, 1162–1172. II. Gézának fia. Felesége: Ágnes
Badenberg, osztrák őrgrófnő.
III. Istvánnal egy időben ellenkirályok a nagybátyái:
II. László, 1162–1163. II. Bélának fia (II. Géza öccse)
IV. István, 1162–1163. II. Bélának fia. (II. Géza öccse.)
Felesége: Maria Komnena, görög hercegnő.
III. Béla, 1172–1196. II. Gézának fia. (III. István öc�-
cse) (Elrendeli a hivatalos folyamodványoknál az írásbeliséget)
Feleségei: Anna Chattilon, antiochiai hercegnő, Margit
Capet, francia hercegnő.
Imre, 1196–1204. III. Bélának fia. Felesége: Konstancia,
aragóniai hercegnő.
III. László, 1204 aug. 25-én a kalocsai érsek megkoronázta,
mert Imre király kikényszerítette, hogy fiát, az alig ötéves
Lászlót a magyar jogszokással szembeszegülve felkenjék.
Imre király, mielőtt meghalt, megkérte testvérét, a későbbi
II. Endrét, hogy a gyermek királynak legyen gyámja és az ország
kormányzója. 1205. május 7-én a gyermekkirály meghalt
Ausztriában. Nagybátyja követte a trónon.
319
II. András (Endre), 1205–1235. Imre király öccse,
III. Bélának fia, III. Lászlónak nagybátyja és az ország kormányzója
a gyermek rövid királysága idején. (1205. máj. 29-
én koronázták meg.) Feleségei: Gertrud, merániai hercegnő,
IV. Berthold, istriai és krajnai markgróf leánya. (IV. Berthold
egyúttal az ősi birtok, Andechs grófja is, továbbá Dalmácia és
Horvátország hercege is ősi jogon; de mert már egy évszázada Horvát-
Dalmátország a Magyar Királyság része lett, ezért elhagyta a család
a régi címet és felvette a „Tengermellék” – Meránia – hercege címet.)
Megjegyzés: Gertrudot 1213-ban Bánk és Petur meggyilkolták.
Bánk nádor és Horvát bán kegyelmet kapott II. Endrétől,
de leválttatott a nádorságról, ám egy évvel később ismét országos
főméltóság, ekkortól tárnokmester. Peturt, mint gyilkosságra
felbujtót, karóba húzták.
II. Endre az európai keresztes hadak fővezéreként magyar
seregével rövid időre elfoglalja Jeruzsálemet, 1217-ben.
II. Endre, 1217. Jeruzsálemi király (A pápa adományozta
címet ez időtől minden magyar király viseli) 1222. „Aranybulla”.
További feleségei: Jolán Courtenay, görög hercegnő, Beatrix,
estei őrgrófnő. (Az ő fia Posthumus István, a későbbi III. Endre
apja; élt: 1236–1271-ig.)
IV. Béla, 1235–1270. II. Endre fia Gertrudistól, „a második
honalapító”. (1241–1242 tatárjárás.) Felesége Maria
Laszkarisz, nikaiai hercegnő.
62. kép
A muhi csata: IV. Béla hű lovagjai védelme alatt menekül a tatárok elől
320
V. István, 1270–1272. IV. Bélának fia. Felesége Kun
Erzsébet.
IV. László (Kun László), 1272–1290. V. Istvánnak fia.
Felesége Izabella D’ Anjou, nápolyi hercegnő.
III. Endre, 1290–1301. IV. Béla féltestvérének
– András – Posthumus Istvánnak fia. (Anyja Posthumus
Istvánnak második felesége, Tomasina Marosini, velencei
patriciusnő. IV. Béla és családja, nem kedvelte sem Posthumus
Istvánt, sem annak feleségét és fiát.) III. Endre feleségei:
Fenena, kujaviai hercegnő (tőle leánya, Erzsébet, a következő
magyar királynak, a cseh Vencelnek jegyese). Ágnes
Habsburg, német hercegnő.
Ezzel egyidejűleg ellenkirályok
Habsburg Albert, 1290-től. Habsburg Ottó császár és
német királynak fia (ő a későbbi I. Albert császár), akit apja nevezett
ki magyar királlyá, arra a jogosnak vélt hűbéri jogra
hivatkozva, mely szerint a magyar Szent Korona, minthogy
a pápától származik, ezért a Magyar Királyság pápai hűbér. S
minthogy a pápai állam császári alapítású, s a pápa így hűbérjog
tekintetében a császár vazallusa (mivel a pápát is a császár
nevezi ki ebben a korban még.) Ezért a Magyar Királyság legfőbb
hűbérura a római császár és német király. A trónigényt nem
tudták érvényesíteni, csak próbálkozás maradt.
Martell Károly, 1292–95-ig. Ő született salernói herceg
volt, IV. Béla dédunokája, IV. László nővérének, Máriának a
fia. (Martell Károly fiatalon és váratlanul, 1295-ben meghalt.
Az ő fia Károly Róbert, a későbbi I. Károly király.)
Megjegyzés: III. Endrét, Posthumus István fiát nem tekintették
Rómában törvényes királynak. A XII–XIII. században
a Szentszék kezdte azt az álláspontot hirdetni, hogy mikor
Szent István király koronát, lándzsát és apostoli keresztet kapott
a pápától, továbbá mikor halálos ágyán az országot Szűz
Mária oltalmába ajánlotta, ezzel Magyarországot a Szentszék
321
hűbérébe ajánlotta fel. (Ugyanerre hivatkozott a császár is, mikor
Magyarországtól hűbéri függőség elismerését követelte, de
egy fokozattal tovább lépett, mert mint mondta, Magyarország
Királysága a pápának a hűbérbirtoka, ámde a pápa pedig a császár
hűbérese, így Magyarország is a császárhűbérbirtoka.
Ugyanakkor a pápai állam azon magyarázata, hogy Szent
István király Magyarországot Szűz Mária oltalmába ajánlotta, s
ezt hangoztatták az egyik hűbéri jogalapnak; valójában teljesen
ellenkezőleg is értelmezhető és magyarázható: mégpedig úgy, hogy
mivel a Magyar Királyság hűbérura Szűz Mária, aki az égben van,
így semmiféle földi hatalom hűbérúri jogigénye sem lehet jogos, tehát
mind a pápa, mind pedig a császár hűbérúri joga alaptalan.)
V. István leánya, Mária volt IV. László testvére. (IV. Lászlót
a maga korában III. Lászlónak nevezték, mert Imre király kisgyermekként
megkoronázott és elhalt fiát, Lászlót nem tekintette a
köztudat törvényes királynak. V. István fiának, Kun Lászlónak a
IV. László nevet a későbbi történetírás adta.)
IV. László király halála után a Szentszék Máriát, a nővérét
tekintette és ismerte el Magyarország törvényes királyának.(
Pontosabban jogos trónörökösnek, minthogy a keresztény
uralkodó, király csak koronázás és felkenés után lesz!)
Mária, hogy pártját megnyerje ügyének, francia jog szerint
adományozott hűbérbirtokokat híveinek. (Ez pedig ütközött az
Aranybulla rendelkezéseivel, minthogy sem egész királyi várföldeket,
sem egész vármegyéket, sem pedig semmiféle örökletes királyi
tisztséget nem lehet a magyar jog szerint adományozni.)
A koronára ő maga nem tartott igényt, hanem férjével,
Sánta (II.) Károly Anjou királlyal egyetértésben „anyai szeretettől
áthatva” fiukat, Martell Károly salernói herceget kérte
fel Magyarország királyának. Minden jogát ráruházta, és neki
megbízottja, Vavndemont Henrik gróf személyében, Aix-ban,
1292. január 6-án aranykoronával és zászlóval az egész országot,
„minden lakójával, hűbéresével, hercegségével, grófságával,
báróságával, városaival, váraival” átadta.
(Megfigyelhetjük itt a francia, nyugati hűbéri gondolkodásmódot.
Mária teljesen francia logika szerint intézkedik. Valószínűleg
322
nem is ismeri a magyar szokásjogot és az Aranybulla ebből következő
rendelkezéseit; valószínűleg francia rómaijog-professzorokat
vesz igénybe rendelkezéseinél, akiknek fogalmuk sincs a magyar
jogi követelményekről és elvárásokról. Hiszen Magyarországon
nem voltak hercegségek és hűbéres grófságok s alájuk tartozó báróságok.
Erdélyt, Szlavóniát és Dalmát-Horvátországot, mint tartományt
tekinthetjük ugyan hercegségeknek; azon korban úgy is
nevezték őket; de a vármegyék nem grófságok, kivéve Dalmát-
Horvátországot; báróságok pedig egyáltalán nincsenek, hiszen
bárónak az országos főtisztség-viselőket nevezték ez időben hazánkban.
Ellenben azt is láthatjuk, hogy a nyugati hűbéri értelmezés
szerint a magyar szabad, vármegyétől független országos
nemes, ha már nagyobb birtokokkal bír (tehát nem a várjobbágy
és nem a nemes várjobbágy!) a nyugati hűbéres báró megfelelője;
sőt, hogy még árnyaltabbak legyünk: az országos nemes, aki a királyi
familia szerviense (előkelőbb „serviens regis”, vagy másképp
királyi familiáris, királyi jobbágy, vagyis a király személyes „hűbérese”
a kor kifejezéseivel megnevezve), ha kisebb birtoka van is
(mert ebben a korban még kicsinyek a magyar nemesi birtokok;
épp ebben az időben kezdenek megnőni), akkor is a nyugati kis
báró megfelelője, tehát a német kisebb hatalmú grófok hűbéreseivel
azonos értékű a rangja, ugyanakkor ő nem függ a megyés ispántól,
mint a nyugati gróf alá tartozó báró az urától. Vagy másik
példát véve: ez időben az angol baronetteknek megfelelő rang
a magyar országos nemesé.
Ha a következő részt olvassuk, nemcsak a nyugati feudális
szerkezetről kapunk képet, de arról is, hogy ebben az időben
Magyarországon a francia gondolkodásmód uralkodott.)
Az ifjú salernói herceg elfogadta a koronát, magát ezentúl
Magyarország királyának címeztette. Címerébe a francia
liliomok mellé felvette a magyar vörös-ezüst pólyákat, prémes
magyar ruháról gondoskodott és készült, hogy előbb követeket
(valamely püspököt, templomos vitézt és római jogi
professzort) küldjön, kik az ország hódolatát fogadják, s azután
ő maga jöjjön el Magyarországba. Előkészítésül megerősítette
Sopron és Vas vármegyék eladományozását, mégpedig
323
oly módon, hogy Hederikfi Iván és örökösei ezen két megyét
mindig, és kizárólag csak Károly királytól és örököseitől
bírják hűbérül, francia módra, azaz osztatlanul és azon
kötelességek terhe alatt, amelyekkel nagybátyjának, László
királynak tartoztak. (1292. ápr. 12.) A Magyar Királyság történetében
ez egyike a ritka egész vármegye eladományozásnak,
melyet általában tiltott a régi szokásjog és az Aranybulla 1222-
ben hozott XVI. §-a.
Bár IV. Béla is adományozott vármegyéket a tatárjárás után,
de ezek az eladományozott vármegyék beleolvadtak a szomszéd
megyékbe és megszűntek ispánságnak lenni; így pedig nem sérült
a törvényi rendelkezés. A szokásos hivatkozással ellentétben azonban
már II. Géza és Imre király is adományozott egész vármegyényi
hűbéreket. (Pauler Gyula)
Horvátországra és Szlavóniára az Aranybulla tilalma nem
vonatkozott. Ugyanis Dalmát-Horvátország régebbi frank-római
birodalmi és részben itáliai régi szokásjogot ismert, és ezt
a magyar királyok is fenntartották, mivel ezek a zsupániák nem
Szent Istváni alapítású vármegyék voltak, így a későbbi értelmezés
szerint is eladományozhatóak voltak; az Aranybulla tilalma
rájuk nem vonatkozott. Szlavóniát pedig Könyves Kálmán király
rendelkezése Dalmát-Horvátországgal egy közigazgatási egységbe
szabályozta; így a Száva és Dráva közé eső területek is, melyek
pedig már Szent István király idejében is Magyarországhoz
tartoztak, Kálmán király rendelkezésének értelmében a horvátdalmát
jog alá estek, így ezek a vármegyék is eladományozhatóak
voltak. Bár az itteni vármegyéket Szent Istváni alapításúnak tekintették,
de Kálmán király rendelkezése jó egy évszázaddal megelőzte
az Aranybullát, így bár kétféle értelmezéssel is megközelíthető
ez a kérdés, de a szokás fenntartotta a királyi rendelkezés óta
meglévő gyakorlatot.
Martell Károly ugyanekkor a szlavóniai hercegséget pedig
unokatestvérének, Dragutin István szerb király fiának,
ki „a magyar királyság megszerzésében támogatta, s a jövőben
ezért még többet tehet” adta, azon föld kivételével, mely
Radoszláv bánnak és testvéreinek és a modrusi és vinodoli
324
grófoknak, a vegliai János és unokatestvére, Duimon birtokát
alkotta. (Frangepánok)
A László, szerb hercegnek szóló adományt 1292. aug. 5-én erősíti
meg Sánta (II.) Károly, de fia, Martell Károly már korábban
kiadta az okiratot, nem sokkal Hederikfi Iván adománya után.
Ebből láthatjuk azt is, hogy a királyi család értelmezése szerint
Martell Károly nem független magyar király, hanem apjának és
anyjának hűbérese!
Ámde az általános nemzeti felfogás az volt, hogy a magyar
vérével szerezte hazáját, nem pedig a pápától kapta. Vallását
Rómának köszönheti ugyan, de királyává azt választja, kit a
törvény, kit a nemzet akar.
III. Endre és az Anjou-párt között harcok folytak. III. Endre
(ki a Szent Koronával koronázott király volt) fogságba is került,
majd váltságdíj ellenében ismét szabad lett. A fogság után
Endre király anyjára bízza a szlavón hercegséget 1293. közepén.
Radoszláv bánnak pedig, azért, amit anyja érdekében
tett, nyolc jószágot, vagy uradalmat adott, minden rajta lévő
várral és tartozékokkal; a nyugati határon Okicsot, Podgoriát,
Szamobort; Zágráb megyében Setinát, Vinodolt (nem a tenger
mellékit!), Petrinát, az országrész közepén Orbászt és Galaszt,
a bosnyák, vagy ozorai határon. (1293. júl. 11.) Kegyesen fogadta
Brebiri Pált és testvéreit, akik mikor Nápolyból semmi
segítség nem érkezett, hozzá fordultak és kérték, adja nekik a
tengermellék báni méltóságát. Ők készek 500 jó fegyveres vitézzel
szolgálni érte, külső és belső ellenség ellen. E csapatokat
maguk, vagy fegyveres rokonaik, „harcra képes vitézek”
vezetnék, és ha hívják őket, maguk, fiuk, vagy testvéreik, rokonaik
azonnal megjelennek a királyi, vagy hercegi udvarban.
(Ugyanők korábban Mária királynétól, Martell Károly anyjától
még januárban kaptak francia jog szerint hűbéradományt,
mégpedig a vitéz Subich Pál bánnak és György, valamint Mladen
testvéreinek adta örökös joggal hűségükért egész Horvátországot,
Halomföldétől kezdve Modrus és Gecskéig, a vegliai grófok birtokáig
„minden bárójával, hűbéresével, várával, városával, falujával.”
Már szóltunk róla, hogy ez a francia módi szerinti értelmezés,
325
itt a báró szó nyugati értelmű, nem az „ország bárója”. Továbbá a
Subichoknak, a Zrínyiek őseinek adta még a mellékszigeteket is,
azontúl megerősítette őket, már a Gozdon túl, Magyarország felé,
Bihács közelében,a Korana mellett fekvő Dresnik, Pset és minden
föld birtokában, egész a bosnyák határig.)
Mikor III. Endre király a kívánságokat teljesítette, még
több kegyét ígérte: sokat, valódi hűbért adott a brebirieknek,
vagyis a Subichoknak, a Zrínyiek őseinek. De ezzel megszilárdította
uralmát, és Trauban éppúgy, mint Klissában,
Spalató mellett, most már nem Martell Károlyt tekintették
Magyarország királyának, hanem III. Endrét. Sőt még ügyüknek
az Endre-pártiak megnyerték Dragutin István szerb királyt
is: fia, László, az ellenfélnek, Martell Károlynak szlavóniai
hercege (Martell Károly unokatestvére!) Velencében,
Marosini albertino úr palotájában (1293. aug. 24.) eljegyezte
Albertino úr unokáját, Konstanciát, III. Endre unokahúgát, és
latin-szerb szerződésben megállapodtak, hogy a lakodalmat
akkortájt tartják meg, mikor István szerb király és III. Endre
király majd annak idejét megbeszélik.
A pártok közt sokáig folyt még a belső háború. Végül 1295
augusztusában, 24 éves korában, váratlanul meghalt Martell
Károly, néhány nappal később pedig neje, Albert herceg nővére
is követte a sírba. Két kislány és egy hétéves kisfiú maradt
utánuk: Caroberto, akit a mai történetírás I. Károlynak,
vagy Róbert Károlynak is nevez. (Azért I. Károly, mert apja,
Martell Károly nem volt a Szent Koronával koronázott király!)
Károly Róbert neve az uralkodása alatt kiadott okmányokon:
Carolus Rex, in Sygullum Hungariae et Transsylvaniae,
vagyis: Károly Király, pecsétjében (értsd: kettőspecsétjében)
Magyarországnak és Erdélynek címerével.
III. Endre király felesége, Fenena királyné ősszel szintén
meghalt 1295-ben. Csak egy kislányt, Erzsébetet hagyott
maga után. III. Endrének tehát új házasságra kellett
gondolnia. Választása Ágnesra, Habsburg Albert herceg leányára
esett. (Vagyis a császári párt ellenkirályának, a későbbi
I. Albert császárnak a leányára.) A lakodalom farsang végén,
326
1296. február elején történt meg. „A fiatal, alig 16 éves as�-
szonyka nem volt szép, de okos, kissé száraz, de megnyerő,
jólelkű és lelke teljes hevével ragaszkodott jóval idősebb, nem
mindig hű férjéhez.”
Vegyesházi királyok
Vencel (cseh), 1301–1304. III. Endre leányának, Erzsébetnek
jegyese a Premysl házból, mely Csehországban 900–1306-ig
uralkodott. Vencel apja, II. Vencel cseh király szerezte meg fia
számára a koronát, aki azonban alkalmatlan volt az uralkodásra.
Ezért tehetetlen fiát apja vitette haza Prágába 1304-ben.
(III. Vencelt 1306-ban meggyilkolták Olmützben; vele kihalt
a Premysl ház.)
Ottó (Wittelsbach, bajor), 1305–1307. IV. Béla unokája.
Anyja Erzsébet, IV. Béla leánya, aki Henrik bajor herceghez
ment férjhez. A Kőszegiek vezette német párt koronázta meg
Bajor Ottót. Mikor 1307-ben Ottó Erdélyben tartózkodott,
elfogatta Kán László. (Más néven Apor vajda.) Elvette tőle a
koronát, majd futni hagyta. Ottó hazáig meg sem állt. Buda
az Anjou-ház kezébe került.
Megjegyzés: 1308-ban a pápa követe megállapodott Csák
Mátéval. Mint már említettük, a Szentszék már 1292-ben az
Anjou-házat ismerte el törvényes uralkodónak. Martell Károly
ezért már ez időtől ellenkirályként szerepelt 1295-ig, a haláláig.
Utána fia, Carobertó volt a trónörökös, kit a mai történetírás
I. Károlynak, vagy Róbert Károlynak nevez.
I. Károly (Károly Róbert, Caroberto), 1308–1342. V. István
dédunokája; nagyanyja V. István leánya, Mária, nagyapja Sánta
Károly, nápolyi király; apja Martell Károly salernói herceg,
magyar ellenkirály (meghalt 1295-ben.) Anyja Klementina,
Habsburg hercegnő.
327
63. kép
Károly Róbert a rozgonyi csatában
I. Lajos (Nagy), 1342–1382. I. Károly (Róbert Károly) fia.
Lengyel király is, 1370–1382. Anyja Erzsébet, Ulászló lengyel
király leánya, IV. Bélának pedig dédunokája.
(Mégpedig IV. Béla leányai közül Jolán feleségül ment Jámbor
Boleslav, kalisi (gnézeni) herceghez. Az ő lányuk volt Hedvig, aki
Lokietek Ulászló felesége lett. Hedvig és Lokietek Ulászló lengyel
királyleánya Erzsébet, Nagy Lajos király anyja.)
64. kép
Nagy Lajos király udvara
328
Megjegyzés: Nagy Lajos király idején „három tenger mosta
Magyarország partjait”, mondják, mert Lengyelország királyaként
birodalma az északi lengyel tengerparttól, délen
az Adriáig, keleten a Fekete-Tengerig terjedt. Mint családi
birodalom meghatározása ez ugyan elfogadható, de a magyar
királyi korona és a lengyel királyi korona két önálló ország
koronája.
Attól, hogy a magyar király egy személyben lengyel király
is, nem jelenti azt, hogy Lengyelország Magyarországnak és
a Magyar Szent Korona részévé lett volna. Két önálló ország,
vagy még pontosabban birodalom, külön országgyűlésekkel,
mely Unióban van azáltal, hogy közös a király. Lengyelország
nem került Magyarország fennhatósága alá.
Ugyanolyan elv ez, melyre a Habsburgok idején a magyar
nemesség is a későbbiekben mindig hivatkozott, mikor
Magyarországot a Habsburgok örökös tartománnyá próbálták
süllyeszteni. Magyarország sem volt soha a Római Szent
Birodalom része attól még, hogy a római császár és német király
volt a magyar Szent Koronával koronázott király is egy személyben.
Ezt majd csak 1806-ban, a „Német Nemzetiségű Római
Szent Birodalom” megszűnése után tudták elérni, mikor jogi
csúsztatással az új Ausztria Császárság része lett Magyarország.
(A tagországok alkotmányos jogainak fenntartásával!)
1370-ben, Nagy Kázmér halála után a lengyel trón Lajosra
szállt, ahogy annak idején apja, Károly Róbert megegyezett a
visegrádi fényes, hármas-királytalálkozón. Ám a lengyel urak
még Kázmér életében megmondták, hogy nekik Lajos csak akkor
kell, ha nem kíván tőlük ingyen katonáskodást, és jobbágyaikat
is csak csínján adóztatja. Már Kázmért is rákapatták,
hogy ha litvánokkal, tatárokkal, csehekkel kell hadakoznia,
hívja csak segítségül mindig újra és újra az örökségre ácsingózó
Lajost. Őnekik ennyivel is kevesebbe kerül a háború.
Még Kázmér, ki ügyesen értett a pénzügyekhez, csakúgy,
mint Róbert Károly, a földesúri birtokokon 12, a kolostoriakon
24 garas királyi adót szedett jobbágytelkenként. A lengyel
pánok azonban az adózást, mint a pestist, úgy gyűlölték.
329
Királlyá koronázták ugyan Lajost és még leányát, Máriát is
elfogadták trónörökösnek, de az adót leszállíttatták 12 garasról
2-re, 24-ről pedig 4-re. S még azt is írásba fektették: a
nemesség beleegyezése nélkül a lengyelek királya soha többé
adót nem emelhet, új adót pedig ki nem vethet.
Magyarországon már 1351-ben kibocsátotta Nagy Lajos
a királyi dekrétumot, melyben megújította az 1222-es
Aranybullának nevezett királyi dekrétum rendelkezéseit.
Vagyis elismerte a nemesi adómentességet, elrendelte az
ősiség szerinti öröklést. Az 1222-es Aranybulla még úgy rendelkezett,
hogy mindenki szabadon rendelkezhessék birtokával,
arra hagyhassa, akire akarja, sőt el is adhassa. Ez volt ugyanis a
Szent István király kora óta érvényben lévő szokás, melyet annak
idején Kálmán király korlátozott a” háromlási joggal”, vagyis
a fiág kihaltával a birtok a királyra visszaszáll. 1222-ben
a serviensek és várjobbágyok (a későbbi nemesek) követelése az
volt, hogy álljon vissza a Szent István óta létező szokásjog és
szabadon rendelkezhessék mindenki vagyonával, birtokával. Ezt
1231-ben II. Endre kis mértékben módosította, majd Nagy Lajos
1351-es Aranybulla-megújító királyi dekrétuma kimondta, hogy
a nemesi földbirtok elidegeníthetetlen, a családon belül öröklődik,
csak egyenes ági utódokra örökíthető, vagy a királyra vis�-
szaszáll (Lásd könyvünk II. részében az Aranybulla szövegnek
magyar fordítását!)
1351-e dekrétumában még az ősiség szerinti öröklési rend
elrendelése mellett bevezette a jobbágyok egységes földesúri
adóját, a kilencedet, biztosította szabad költözködésüket.
Mária királynő, 1382–1387. Nagy Lajos király leányai közül
a második. (Élt: 1370–1395-ig) Anyja Bosnyák Erzsébet
(ifjabb királyné) (1380-ig élt még Nagy Lajos király anyja, akit
idősebb Erzsébet királynénak neveztek a korban. Az „idősebb királyné”,
míg élt, erősen befolyásolta fiát, és menye felett zsarnokoskodott.)
Közben, Mária uralkodása alatti időben trónigénnyel lépett
fel a délvidéki, Horváthi-párt jelöltje:
330
Durazzói Károly (Kis Károly, számozott királyként, mint
Szent Koronával koronázott II. Károly, élt: 1354–1386), 1385–
1386. Szintén az Anjou dinasztiából (nápolyi király).
Megjegyzés: A délvidéki Horváthi-párt akarta királynak,
mint Nagy Lajos legközelebbi férfi rokonát az Anjou dinasztiából.
Minthogy nőt nem akartak királyként elismerni.
Kis Károlyt 1385-ben, Szilveszter napján megkoronázták
Székesfehérvárott. 1386 februárjában.
„A királyné asszonyok (Erzsébet és Mária) behívák az
ő házokban az Károly királyt, és traktálni kezdének véle a
Zsigmond herceg felől… És mikoron oda kezdene beszélleni az
Erzsébet királyné asszonynak, innét úgy üte oda az Forgách
Balázs, és meghasítá Károly királynak a fejét.” (Heltai Krónika)
A gyilkosság elszabadította az indulatokat. A Horváthiak
visszahúzódtak a Délvidékre. De mikor a „királyné asszonyok”
arra utaztak kíséretükkel, rajtuk csaptak. Garai Miklóst és
Forgách Balázst sokadmagukkal levágták, Erzsébetet és Máriát
elfogták, majd az anyakirálynét megfojtották. Mária esküvéssel
fogadta, hogy nem áll bosszút rajtuk. Ámde mikor kiszabadult,
férjével, Zsigmonddal, kivel már 1385-ben összekelt, és akit
1387-ben társkirállyá koronáztak, ő maga ült törvényt Budán
a nápolyi párt elfogott hívei fölött. Fejüket leüttette. Sőt utána
még Zsigmond is sok fejet lecsapatott. Köztük a szép szavakkal
csapdába csalt Hédervári Kontét és harmincegy társáét, „majd
a fő pártütő Horváthi Jánosét. De előbb őt lófarkára köttetve
hurcoltatta meg Pécs utcáin, majd négyfelé vágatta, úgy tűzette
ki a vár négy kapujára.” (Mályusz Elemér szerint ez a történet téves!
Mint írja „Zsigmond király uralma Magyarországon” című könyvének
II.50. jegyzetében: „Marczali 1911 242. lap Hóman Bálint 1934
185. lap szerint Horváthi János Zsigmond kezébe került és kivégezték.
Ez az előadás Thúróczy elbeszélésének Schwandtner 1766. I. k.
273. lap ismétlése, azonban alaptalan. Ismerjük a krónikaíró forrását,
a Kanizsaiak érdemeit leíró 1397. és 1401. évi királyi oklevelek
szövegét (CDH X/2. k. 443. lap, X/4. k. 52. l.), s így megállapíthatjuk,
hogy a Horváthi haláláról szóló rész önkényes betoldás. Huber 1885.
540. l. helyesen állapítja meg, hogy Zsigmond, ha a Horváthiakat
331
kivégezteti, nem tudta volna megállni, hogy el ne dicsekedjék.
Hóman, Dobor elfoglalását tévesen 1393-ra helyezte 1394 helyett.”
Zsigmond (Luxemburg), 1387–1437. IV. Károly római császár,
német király fia, aki feleségül vette Mária királynőt 1385-
ben. 1387-ben, március 31-én társkirállyá koronázták, mint
Mária férjét, 150 előkelő nemes hozzájárulásával.
A koronázást Székesfehérvárott a veszprémi püspök végezte,
mert a koronázásra jogosult Demeter, esztergomi érsek
meghalt, a kalocsai érsek pedig Horváthiék híve volt. Hogy a
koronázásra jogosult érsek nem volt jelen, ez nem jelentett akadályt,
és az sem, hogy az akkor már fogságban lévő királynő
nem adta ehhez a beleegyezését. A Kanizsai-liga bárói szerződést
kötöttek Zsigmonddal. Ez biztosította a tényleges jogalapot
a koronázásra. Később a várandós Mária királynő leesett
a lováról egy vadászaton, megütötte magát és belehalt sérülésébe
1395-ben. Zsigmond ezután Cillei Borbálát vette feleségül.
Zsigmond és Borbála alapították a Sárkányos Társaságot
1408-ban a boszniai győzelem emlékére. Zsigmond 1410-től
választott német király, 1414-től római császár, majd 1419-től
cseh király. Mint császár, távol volt általában Magyarországtól,
ezért a kormányzást az ország báróira, elsősorban a Sárkányrend
báróira bízta, a birodalom kancellárjává pedig Kanizsai János
esztergomi érseket tette meg.
65. kép
Zsigmond király
332
Albert (Habsburg, élt: 1397–1439), 1437–1439. Zsigmond
király és császár veje. Ausztria hercege és Morva őrgróf, az
első Habsburg a magyar trónon. (1437-től magyar, 1438-tól
cseh király, és 1438–’39-ben római császár és német király,
II. Albert néven. Felesége Erzsébet, Zsigmond király és Cillei
Borbála leánya.
A gyermek, 12 hetes V. Lászlót 1440-ben megkoronázták
az ellopott Szent Koronával.
I. Ulászló (Jagello, élt: 1424–1444), 1440–1444. Nagy
Lajos király leányának, Hedvignek (Jadviga) és Wladiszlav
Jagello litván fejedelemnek a fia. (III. Wladiszlav néven 1434-
től már lengyel király.) Nagy Lajos király leánya, Hedvig (szentté
avatva 2004.) feleségül ment Wladislav Jagello litván fejedelemhez,
akit népével együtt, pogányságból keresztény hitre
térített; ezért őt boldoggá, majd szentté avatta a katolikus
egyház. Az ő fiuk III. Wladiszláv néven lengyel király, magyar
királyként I. Ulászló. Tehát ő is Anjou-jogon s így visszavezetve
Árpád-házi leányági jogon lett megkoronázva.
Az ifjú lovagkirály a magyar nemzetért és a kereszténységért
hősi halált halt a várnai csatában, 1444-ben.
66. kép
I. Ulászló király, fametszet
Interregnum (hét kapitány), 1444–1446. Öttagú királyi
tanács.
333
Megjegyzés:
Albert király halála után felesége, a nagyra törő, özvegy
királyné – nem a legegyenesebb úton – a Szent Koronát
Visegrádról Székesfehérvárra vitette. Az akciót Kottiáner
Ilona, egy soproni származású, német ajkú udvarhölgy, a királyi
gyermeknek, Lászlónak a dajkája hajtotta végre. Az ő leírásából
képet kapunk a székesfehérvári koronázásról, mely
pünkösd vasárnapján történt, 1440-ben, mikor is a 12 hetes
csecsemő Lászlót felkenték és Újlaki Miklós nádor lovaggá
ütötte. Ezután a több mint kétkilós koronát a kisgyermek fejére
helyezte az esztergomi érsek. (Tehát ez a szertartás a koronázás
és a lovaggá avatás paródiája volt!) A felkenés és a koronázás
a Szent István oltár előtt ment végbe. A koronázás
után Kottiáner Ilona – a szabályzat előírása szerint – trónusba
ültette a gyermekkirályt, tehát az intronizáció nem egyházi,
vagy világi főemberek által történt, hanem a királyi gyermek
dajkája végezte. Az intronizáció (trónba ülteté) előtt elhangzott
az akkor már teljesen meghonosodott német formula
esküje is, amelyet a kisded helyett Cillei Ulrik tett le, tehát a
gyermek neveltetéséért felelős férfirokon. Az eskü ugyanaz a
hagyományos eskü volt, melyet László később majd 1453. január
29-én, Pozsonyban személyesen is letett, mikor 13 évesen
elkezdte szerencsétlen uralmát.
Ugyanebben az évben I. Ulászló székesfehérvári koronázása
júliusban ment végbe; a Szent Korona nélkül. Ezzel
I. Ulászló egyedül áll magyar királyaink sorában. (Bár Szent
László sem koronáztatta meg magát, míg a felkent Salamon
király élt, de úgy állítják, hogy később lehet, hogy megkoronázták
a Szent Koronával. Martell Károly nem a Szent
Koronával lett megkoronázva, hanem az anyjától kapott
hűbéres, házi koronával. Ezért nem sorolják őt a számozott
királyok közé!) Ulászlót tehát a Szent Korona nélkül, azonban
a nemzet túlnyomó többségének lelkesedése mellett koronázták
meg a Szent István király fejereklyetartójáról levett
koronával. (Ez IV. Károly római császár, német király
és cseh király óta Csehországban volt szokásban. Ő rendelte
334
el, hogy a cseh királyt mindig avval a koronával kell megkoronázni,
mely Szent Vencel fejszobrát ékesíti. Az idők folyamán
ezt a koronát kezdték Szent Vencel koronájának tekinteni,
minden ok nélkül!)
I. Ulászló, a lengyel származású, ifjú lovagkirály, ki a magyarságért
és a kereszténységért a várnai csatában az életét
áldozta, nem a Szent Koronával, de a cseh szokás szerinti példát
követve, Szent István király szobrának (fejereklyetartójának)
koronájával lett megkoronázva, szabályos szertartással,
Székesfehérvárott. Ugyanaz a Széchy Dénes esztergomi érsek
koronázta, aki V. Lászlót.
Dlugoss leírása szerint így történt:
Midőn a koronázási menet a királlyal a koronázó templom
főoltára elé ér, a kanonokok lesegítik a királyról ruháit;
ezután az esztergomi érsek, imák kíséretében felkeni Ulászlót
kezén és hátán. Majd először a keresztet adja át az érsek a király
kezébe (ez a jelvény hiányzik minden ismert koronázási
ordóból, abból is, melyet a hagyományos magyar koronázási
könyv tartalmaz. Ez a kereszt jelképezi a magyar király apostoli
legátusi voltát, vagyis püspök-kinevezési jogát, melyet a
későbbi hagyomány szerint a pápa ruházott rá a magyar királyra),
ezután a jogart és az országalmát adja át Ulászlónak
Széchy Dénes prímásérsek, végül a zászlót, mindegyiket imák
és áldások kíséretében. Ezek után – mondja Dlugoss – előhozták
az ország törvényeit, s Ulászló megesküdött ezek megtartására,
a koronázóérsek által felolvasott esküformula szerint.
Ezután következett a koronázás, s a lovagok avatása, annak
jeléül, hogy az országot fegyverrel kell megvédeni, hogy a király
első feladata a katonai erények ápolása. Ezután átmentek
a Szent Péterről és Pálról elnevezett templomba és ott a király
trónusán ülve bíráskodott, ezzel is kifejezve, hogy a katonáskodás
után az igazságszolgáltatás a király legfőbb kötelessége.
Innen távozva Ulászló a városon kívül fekvő Szent
Márton templom tornyába ment, s a torony ablakából erősen
kihajolva, hogy mindenki jól láthassa, megtette a kardvágásokat
a világ négy égtája felé. Ezek a kardvágások azt
335
jelképezik, hogy a király az országot bárhonnan jövő támadástól
megvédelmezi.
A koronázási szertartásokat ünnepi lakoma zárta le.
Dlugoss még leírta azt az országgyűlést is, mely a koronázást
követte, s közli azt a rendkívül nagy fontosságú okmányt is,
melyet az országgyűlés 1440. július 17-én állított ki.
Az itt részletezett koronázási leírás a székesfehérvári koronázások
általánosan szokásban volt eseményeinek rajzát
adja Szent István király korától az utolsó székesfehérvári
koronázásig, mely 1527 nov. 3-án, I. Ferdinánd koronázása
volt. (A későbbiekben már a koronázások Pozsonyban történtek.)
A Szent István király korától szokásban volt magyar formula
a német koronázási rendet követte. Az itt leírt koronázás még
a régi rendet követte; a későbbi koronázások már a Pontificale
Romanorum, vagyis a trienti zsinat által kanonizált szertartási
rend szerint történtek. (Mely szertartási rend még alapjaiban
az óburgundi királyságban keletkezett, majd egy XV. századi
arles-i potificaléban fenntartott formulából készült, amely
Magyarországon talán 1438-ban Albert királynál, de 1490-ben
II. Ulászlónál már mindenesetre használatban volt. Az előbb említett
két koronázásnál már több részletében elhagyták a magyar
formulát, s – minden valószínűség szerint a következő aktusrend
dívott: kard, korona, jogar, országalma.)
I. Ulászló király, mint már említettük, 1444-ben Várnánál
hősi halált halt. Ezután 1444–1446-ig öttagú királyi tanács
irányította az országot. 1446-ban Hunyadi Jánost választották
kormányzónak. A gyermek V. László nem volt benn az országban.
Hunyadi János, Magyarország kormányzója, 1446–
1452. Buti Vajknak, a Havasalföldről menekült bojárnak és
Morzsinai Erzsébetnek a fia.
Megjegyzés: Apja Zsigmond királytól kapta Vajdahunyadot.
Hunyadi János ifjúként Ozorai Pipó (Filippo Scolari) mellett
apródoskodott, majd udvari lovag (miles auli), ezután Itáliában
336
volt condottiere (zsoldosvezér) is. Harcban tapasztalt törökverő.
Az ország leggazdagabb főura lett. Besztercei örökös gróf (értsd:
örökös besztercei főispán), mely hivatalt utóbb fia, László, majd
sógora, Szilágyi Mihály viselt.) Itt a részére adományozott örökös
grófi rang már tényleges cím, és a magyarországi részen (horvátot
és dalmátot nem számítva) az egyik első adományozott grófi
cím hazánkban. Itt még a főispánság és a grófság összemosódó fogalom,
tulajdonképpen nyugati értelmű, s a magyar szokástól elüt. De
élő szokásjog ez már Horvát-Dalmáciában, így a gondolkodásmód
bizonytalan átmenetének kell tekinteni a cím adományozását. Ha
főispánságnak tekintjük, akkor sérti az Aranybulla azon kitételét,
hogy semmilyen hivatal nem lehet örökletes, ha grófságnak tekintjük
nyugati értelemben, akkor pedig az Aranybulla azon rendelkezését
sérthetné, miszerint királyi várföldek és egész vármegyék el
nem adományozhatók. (Azonban Beszterce vármegye szászföldhöz
tartozik, ezért szász kormányzatú, nem egészen igazi királyi vármegye,
a régi szász gondolkodás ismeri a grófi rangot, csakúgy, mint a
Szepességben is, már II. István idejétől! Habár történtek jogi sérelmek
többször is a kormányzásban, ezt az esetet mégis inkább egyszerű
címadományozásnak kell tekintenünk. Különösképpen, ha azt
vesszük figyelembe, hogy Szilágyi Mihály már csak szolgálatot végző
főispán, unokaöccse, Mátyás helyett, aki mint király, őt nevezte ki
ide főispánná. Egyébként is a tényleges kormányzati munkát a megyékben
mindig az alispán végezte el, amely tisztség pedig nem volt
örökletes. Az alispán a főispán familiárisa volt, ő nevezte ki maga
helyett, vagy korábban, az ő javaslatára nevezte ki a király. Az alispánoknak
a nemesség által történő választása csak későbbi szokásrend.
Az első ilyen precedens Mátyás király rendelete volt, hogy Pest
vármegye nemessége alispánját saját maga választhassa. Később a
többi vármegyében is a familiárisi szolgálat szokásának elmúltával
egyre általánosabb lett, hogy az alispánt a nemesek közösen választották.
De néha élt később is a király a kinevezés jogával. Az örökös
főispánság gyakorlata a XVI. század első felétől lett szokássá, viszont
ez esetben nem jelentett egyértelműen ezzel járó grófi címet.
Nemesi és bárói címmel is lehetett valaki főispán. Már többször mondtuk,
hogy a bárói címadományozása is csak 1526. után kezdődik el.)
337
Hunyadi János 1456-ban a Nándorfehérvárnál, a győzelmet
követően pestisben meghalt.
V. László (élt: 1440–1457), 1452–1457. A Habsburg dinasztiából.
Apja Albert király, kinek halála után született. A magyar
rendek helyette Ulászlót választották királlyá, de anyja
az ellopott koronával megkoronáztatta, majd elmenekült vele.
Ulászló halála után Interregnum következett, mint már
említettük; majd Hunyadi János kormányzósága. V. László
1452-ben visszatért Magyarországra. (Lásd a korábbi ismertetést!)
1453-ban személyesen is letette a koronázási esküt, melyet
csecsemő korában Cillei Ulrik tett le helyette, az 1440-ben
történt koronázásakor. 1453-ban 13 éves. Mindvégig, egészen
fiatalon bekövetkezett haláláig, nagybátyjának, Cillei Ulriknak
a befolyása alatt állott. 1444–1457-ig névleges király volt.
67. kép
V. László, fametszet
I. Mátyás (Hunyadi, vagy Corvin, élt: 1443–1490), 1458–
1490. Hunyadi János fia, választott király. (Bátyja, a lefejezett
Hunyadi László, Cillei Ulriknak gyilkosa.) A koronázás csak 1464.
március 25-én történt meg. Feleségei: Pogyebrád Katalin,
Pogyebrád György cseh király lánya. Estei Beatrix, nápolyi királylány
(élt: 1457–1508). Morganatikus felesége: Ilona, egy
cseh csillagász leánya. Tőle fia: Corvin János herceg.
338
68. kép
Corvin Mátyás király
II. Ulászló (Dobzse László, 1471-től cseh király is, Jagello),
1490–1516. A Jagello-házból, I. Ulászló öccsének, IV. Kázmér
lengyel királynak a fia. (Kázmér: 1457–1508)
II. Lajos, 1516–1526. II. Ulászló fia. 1526-ban Mohácsnál
a Csele patakba fulladt. Ő volt a ténylegesen független magyar
birodalom utolsó királya. Az ő megbízásából írta meg
Werbőczy István a Tripartitumot, vagyis Nemes Magyarország
Szokásjogának Hármaskönyvét. A törvénygyűjtemény a Szent
István király óta érvényben lévő szokásjogot gyűjtötte egybe
és foglalta írásba. A király halála miatt sohasem került rá a
törvénykönyvre a törvényerőre emelő királyi pecsét, de az ország
törvénykezése és igazságszolgáltatása ez időtől ezt a törvénykönyvet
tekintette mérvadónak, egészen 1448-ig.
69. kép
II. Lajos király
339
A megosztás kora
Zápolya János (I. János, vagy Szapolyai; élt: 1487–1540),
1526–1540. Választott király, volt szepesi gróf (főispán).
A köznemesi párt jelöltje.
70. kép
Zápolya János király
71. kép
I. Ferdinánd király
I. Ferdinánd (élt: 1503–1564). 1526–1564. Habsburg, a
főúri párt jelöltje. Szép Fülöp és Aragóniai Johanna ifjabb fia,
V. Károly spanyol és német király, római császár öccse. 1521-
től Jagello Anna férje. (II. Lajos sógora.) 1521-’22-től Alsó- és
Felső-Ausztria, valamint Stájerország és Krajna főhercege.