MAGYAR URALKODÓK IDŐRENDJE ÉS ARCKÉPCSARNOKA, A MAGYAR TÖRTÉNELEM IDŐRENDJE

I. Ferdinánd (élt: 1503–1564). 1526–1564. Habsburg, a
főúri párt jelöltje. Szép Fülöp és Aragóniai Johanna ifjabb fia,
V. Károly spanyol és német király, római császár öccse. 1521-
től Jagello Anna férje. (II. Lajos sógora.) 1521-’22-től Alsó- és
Felső-Ausztria, valamint Stájerország és Krajna főhercege.
340
1526-tól magyar király; 1531-től választott német király;
1556-tól római császár.
Megjegyzés: Rövidesen a mohácsi katasztrófa után Zápolya
János királlyá lett koronázva Székesfehérvárott, 1526. november
11-én, a hagyományos magyar koronázási aktussal.
Ferdinánd koronázása csak 1527. nov. 3-án történt meg, ugyancsak
Székesfehérvárott, mint az ellenpártnak a jelöltjéé. A főúri
párt már 1526-ban, Pozsonyban őt választotta királlyá.
Valójában Hunyadi Mátyás volt az, aki a III. Frigyes császárral
kötött öröklési szerződéssel utat nyitott a Habsburgoknak
a magyar trónra. (A szerződésben III. Frigyes fiává fogadta
Mátyást és fenntartotta magának a jogot, hogy Mátyással egyidejűleg
ő maga is viselhesse a magyar királyi címet is egyéb uralkodói
címei mellett.)
A koronázás részletes leírását Ursinius Velius beszámolójából
ismerjük:
Először Ferdinánd és kísérete 1527 aug. 1-én, Pozsony
alatt ért a Duna jobb partján a határra. Itt ünnepélyesen fogadták
az országnagyok, majd letette az esküt. Már a XV. században
szokásba jött, hogy a külföldről Magyarországba jövő király
még a határon köteles esküt tenni. Még Mátyásnak is, aki
pedig magyar volt, esküt kellett tennie, mikor Csehországból hazahívták;
azzal a különbséggel, hogy ő nem az országhatáron esküdött
először, hanem Buda város kapuihoz érve, másodszor a
vár kapujában, végül, harmadszor, a Boldogasszony templomában.
(Mátyás-templomban.)
Első esküje a budai polgároknak szólt, a második a magyar nemességnek,
a harmadik, melyet a templomban tett le, a papságnak
szólt. Azonban csak 1527 nov. 8-án tudták véghezvinni
Székesfehérvárott I. Ferdinánd koronázását. Ezen a napon
reggel 9 órakor ment végbe az utolsó székesfehérvári koronázás,
a Szent István király által építtetett Boldogasszonybazilikában.
341
A 2.-ról 3.-ra virradó éjjelen Ferdinándot a Szent Imréről elnevezett
kápolnába vezették, melyről a hagyomány azt tartja,
hogy itt született Szent Imre herceg. Hajnaltájt az előkelőségek
összegyűltek a királyi palotában. Perényi Péter koronaőr,
János királynak is megkoronázója, előadta a Szent Koronát és
a koronázási jelvényeket, s Ferdinándot nagy pompával átvezették
a koronázási bazilikába. A bazilikába érve Podmaniczky
Istvánnak, a koronázást végző nyitrai püspöknek adták át a
Szent Koronát és a többi jelvényt, aki ezután ezeket az oltárra
helyezte. Ferdinánd osztrák híveitől körülvéve lépkedett komoly
léptekkel az oltár felé. Majd a szentélybe érve az oltár
mellett álló székbe ült, még nem a trónusra.
A kíséret az erre az alkalomra épített emelvényen foglalt
helyet. Ferdinánd ülőhelyét, hol a két királynéval, nővérével
és feleségével ült, négy oldalról öt magyar úr vette körül,
Magyarország és társországai, a királyi család és az örökös
tartományok zászlaival. Ferdinánd kíséretében egyébként
ekkor túlnyomó volt a cseh és az osztrák elem, még
a zenét is német és osztrák katonazenészek szolgáltatták.
A Szentkoronát Báthory István nádor vitte két kezében; őt
magát, köszvénye miatt, hordágyon vitték. A jogar ezúttal
Perényi Péternek jutott, János király megkoronázójának; az
országalmát Thurzó Elek vitte, Szentgyörgyi Farkas gróf pedig,
a hüvelyébe zárt kardot.
Így elhelyezkedett a koronázó gyűlés. Ezután Ferdinánd
térdre borult a koronázó püspök előtt, megcsókolta a kezét
s letette a szertartáskönyvben előírt esküt. „A püspök egy
könyvből sokat olvasott, a király pedig a könyvre (nyilván az
Evangéliumra) tette a kezét, megesküdött valamire” – ahogy
az egykorú hivatalosnak látszó irat mondja. Ezután elénekelték
a litániát, majd következett a király fölkenése a szentelt
olajjal. Ferdinándot jobb karján, csuklója és könyöke között,
s hátán, a lapockák között kente fel a nyitrai püspök,
ahogy ez a Pontificale Romanorumban is előíratik. A felkent
királyt az oltártól elvezették, az olaj nyomait letörölték róla,
majd visszavezették az oltárhoz, felöltöztették Szent István
342
ruháiba. (Ezekről a külföldi, hivatalos irat is tisztelettel és
csodálattal beszél.) Folytatódott a mise, majd az episztola,
vagyis a szentlecke végeztével két püspök az oltár elé vezette
Ferdinándot, aki ott térdre borult. A koronázó püspök imákat
és áldásokat mondott rája. Ezek után Báthory István nádor
háromszor – éspedig magyar nyelven – megkérdezte
a koronázó gyűlést, hogy akarják-e Ferdinándot királyuknak.
A jelenlévők egyhangú, helyeslő felkiáltása után a koronázó
nyitrai püspök kezébe vette a koronát és Ferdinánd
fejére helyezte. A korona felhelyezésében több magyar úr is
segédkezett, Báthory nádor valószínűleg nem volt köztük,
mert hordágyon volt. Megszólaltak a harsonák és a dobok.
(Az idegen, pompázóbb ékszerekhez szokott író megjegyzi,
hogy ez a korona régi mívű és igen egyszerű, a magyarok pedig
azt hiszik róla, hogy az égből szállott alá Szent Istvánra.
Ez a külföldi ember gunyorossága, meg nem értése a magyar
tradíciók iránt.) Ezután átnyújtották Ferdinándnak a jogart,
az országalmát, majd a kardot kötötték az oldalára a palást
alatt. (Ez a király lovaggá avatása!) Amint a külföldi író megjegyzi,
a hüvelyébe zárt kardot kötötték az oldalára, melyet
ezután mindjárt ki is vont, de rögtön vissza is zárt hüvelyébe,
amint ez a magyar királyok koronázásánál szokás.
Ezalatt felhangzott a Te Deum, a megkoronázott, felkent
király pedig a szentélybe ment, trónusához. Itt eléje helyezték
a Szent Koronát s a többi koronázási jelvényt: a jogart,
az országalmát. A kard az oldalán maradt. Folytatták ezután
az episztolánál (szentleckénél) abbamaradt misét. A Credo (hiszekegy)
és a offertorium (felajánlás) között szokatlan mozzanat
következett: Ursinus Velius, ki ezt a beszámolót beletette
I. Ferdinánd életéről szóló művébe, a király nevében
és a király érdekében, latin nyelven beszédet intézett a magyar
koronázási gyűléshez. A beszéd félóra hosszat tartott.
Elmondta királyi védence életrajzát, majd rátért Magyarország
népe és története méltatására. Kiemelte Mátyás király érdemeit
is, ki III. Frigyes császárral 1463-ban szerződést kötött.
Dicsérte a magyarok elévülhetetlen érdemeit a török elleni
343
harcokban, s külön kiemelte Nándorfehérvár dicsőséges védelmét
Hunyadi János vezérsége alatt. A magyarok, mint
mondta, századok óta Európa védőbástyája, de sajnos, vitézségükhöz
nem volt mindig megfelelő hadvezérük. Majd
ezután magasztalta Ursinus Velius Magyarország földjének
természetes kincseit. Ferdinánd feladata most már az ország
egységét és békéjét helyreállítani.
Korábbi koronázásokon is elhangzottak hasonló tartalmú
papi prédikációk, de ez volt az első eset, hogy a koronázandónak
egy világi híve mondott beszédet. A beszéd befejeztével a
két királyné (Ferdinánd felesége és nővére) eltávoztak, Ferdinánd
pedig kíséretével a Szent Péter templomba ment, ahol különböző
nemzetekből való aranysarkantyús lovagokat avatott.
„Ezután kíséretével egyetemben a városon kívül fekvő, Szent
Istvánnak szentelt kápolnához vonult.” (Ez a külföldi író tévedése:
a hagyományos Szent Márton templom helyett!) Itt már
nagy néptömeg gyülekezett. A kápolna előtt aranyos fedővel
díszített emelvény volt felállítva, melyen Ferdinánd a népnek
is esküt tett. Az esküformulát a veszprémi püspök olvasta fel.
(Ez az eskü valószínűleg Ferdinánd 1526. november 30-
án kiadott hitlevelének első pontja lehetett. Talán felolvasták
a hitlevelet is, mert a leírás szerint a veszprémi püspök
sokmindent felolvasott, s Ferdinánd is sok mindenre, az ország
védelmét illető dolgokra esküdött fel.) Az eskü elhangzása
után a nép ünnepelte a királyt. Ezután Ferdinánd ismét
lóra ült, s kissé végiglovagolva a város felé, egy emelkedésre
léptetett, majd kardját kirántva négy vágást tett a világ négy
égtája felé. Az elsőt a török birodalom irányába, ami azt jelenti
– írja a leírás – hogy Ferdinánd kész megvédeni az országot
minden ellenséges támadás, elsősorban a török ellen.
Ezzel véget is ért az utolsó székesfehérvári koronázásnak
mind az egyházi, mind a világi része. Ezután Ferdinánd – ugyanúgy,
mint egy évvel korábban Zápolya János – szállására, a
prépost palotájába ment az ünnepi lakomára.
344
A királyné-koronázás csak egy nappal később, nov. 4-én,
hétfőn történt meg ugyanazokkal a szertartásokkal, ugyancsak
a Szűz Mária bazilikában, mint a királyé, kivéve, hogy nem a
Szent Koronát helyezték a királyné fejére, hanem egy „házi” koronát,
és nem nyújtottak neki át kardot és nem adták rá Szent
István ruháit. Továbbá hiányoztak itt a világi szertartások is;
nem volt lovaggá ütés, sem eskü, sem kardvágások a szabad ég
alatt. Mise közben a királyné nem áldozott, mint Ferdinánd.
Mihelyst a nyitrai püspök, ki Ferdinándot is koronázta, az
egyházi szertartással végzett, mindjárt lakomához ültek.
Az ünnepélyt 12 német vértes lovag tornajátéka fejezte be.
A beszámoló túl hosszú lett ugyan uralkodói táblázatunkban,
de képet próbáltunk adni, miként is történtek a királykoronázások.
Bár az idők folyamán a szertartási rendek változtak,
de általánosságban a koronázások mégis hasonlóak.
A szertartási rendekben elsősorban a koronázási jelvények
átadásának sorrendje változott. Ez a sorrend kezdettől jogi
kérdés volt, a fontossági sorrend szimbóluma. A német formulát
követő magyar formula lényeges elemei fennmaradtak
a Pontificale Romanorum szerinti koronázásoknál is.
A mozzanatok variálódtak. (A magyar királykoronázások történetét
megírta Bartoniek Emma 1930-ban. Lásd az ismertetőt
könyvünk első felében!)
Miksa (élt: 1527–1576), 1564–1576. Habsburg főherceg,
I. Ferdinánd király fia. 1542-ben királyi helytartó
Magyarországon, 1548–’50-ben V. Károly spanyolországi helytartója;
1564-től Alsó- és Felső-Ausztria főhercege, német király
és római császár II. Miksa néven. (I. Miksa néven magyar
és cseh király.)
Megjegyzés: Az ő koronázása már Bécs közelében,
Pozsonyban történt. A határ átlépésekor ő már nem tett hűségesküt
az országnagyoknak.
345
Rudolf (élt: 1552–1612), 1576–1608. Miksa király fia;
1576-tól 1611-ig cseh király; 1576–1612-ig német király és
római császár; 1608-ig pedig magyar király.
72. kép
Rudolf király
II. Mátyás (élt: 1557–1619), 1608–1619. Habsburg főherceg,
Miksa király fia. (Értsd: II. Miksa császár fia!) 1577–’81-ben
Németalföld helytartója, 1606-tól „palotaforradalommal” a
Habsburg család feje; Alsó- és Felső-Ausztria főhercege; 1608-
tól magyar király II. Mátyás néven; I. Mátyás néven cseh király.
1612-től német király és római császár.
II. Ferdinánd (élt: 1578–1637), 1618–1637. Még II. Mátyás
életében megkoronázták. I. Ferdinánd király és császár unokája.
Apja (Stájer) Károly főherceg, élt:1540–1590) Anyja
Mária, bajor hercegnő. Stájerország, Karintia és Krajna főhercege;
1617-től cseh király; 1618-tól magyar király; 1619-
től német király és római császár.
III. Ferdinánd (élt: 1608–1657), 1637–1657. II. Ferdinánd
király és császár és Anna, bajor hercegnő fia. 1637-től Ausztria
főhercege; (német-római) német király és római császár, valamint
cseh király és magyar király is.
IV. Ferdinánd (élt: 1633–1654), 1647–1654. Osztrák
főherceg. Apja: III. Ferdinánd király és császár; anyja Mária
Anna spanyol hercegnő. 1646-ban cseh királlyá, 1647-ben magyar
királlyá koronázták, 14 évesen, a magyar szokásjoggal
346
szembeszegülve. 1653-ban pedig német királlyá is megválasztották.
Megjegyzés: Magyar királlyá koronázása még apja életében
történt, így ő sohasem uralkodott, mert 1654-ben, fiatalon
meghalt. Apja ezután még három évig uralkodott, 1657-
ben bekövetkezett haláláig.
A Habsburg abszolutizmus kezdete
I. Lipót (élt: 1640–1705), 1657– 1705. Osztrák főherceg,
III. Ferdinánd király és császár ifjabb fia. Eredetileg pap,
majd bátyja, IV. Ferdinánd korai halálát követően trónörökös.
1657–től magyar és cseh király; 1658-tól német király
és római császár.
I. József (élt: 1678–1711), 1705–1711. I. Lipót király és
császár fia; 1705-től német király és római császár; 1705-től
cseh király is. Apja már 1687. december 9-én megkoronáztatta
magyar királlyá.
Megjegyzés: Itt két jogi gondolkodásmód ütközik. Habsburg
oldalról öröklési jogra hivatkoztak, míg magyar oldalról ott
volt az Aranybulla alkotmánya, a nemzet akarata, mely nélkül
Magyarország királyává koronázni senkit sem lehet.
(Az Aranybullára pedig minden magyar királynak meg kell
esküdnie a koronázáskor!) Ráadásul az öröklési jog még a birodalmi
hűbéres cseheknél sem ad egyértelműen, teljes mértékű
öröklési jogot a királyságra!
(A német-római birodalomban pedig a német királyt is a
birodalmi gyűlés választja, a római császárt is a választófejedelmek
választják.) Magyarország pedig a német-római
birodalomtól független volt.
A Habsburgok megpróbálták itt már egyértelműen családi
tulajdonú, örökös tartománynak tekinteni Magyarországot,
melyhez semmilyen jogalapjuk nem volt. (Ez a magyar függetlenségi
próbálkozások, Bethlen, Bocskay, Thököly, Rákócziszabadságharc
ideje!) 1686-ban az európai hadak felszabadították
Budát, majd sorban az ország nagy részét. A Habsburgok
347
Magyarország felszabadítóinak és megmentőinek tekintették
magukat, így formáltak most már tulajdoni jogot is az országra,
mint hűbérre. Sőt ne feledjük, hogy a birodalom császárai
már kezdettől hűbérüknek tekintették Magyarországot,
mert a Szent Korona az ő hűbéresüktől, a pápától származott.
Itt viszont már a Habsburgok úgy tekintették a Magyar
Királyságot, mint családi hűbértulajdont. Ezt a magyarok mindig
elutasították. 1687-ben a balázsfalvi egyezménnyel azonban
az erdélyi fejedelemség önállósága is megszűnt. Ez időtől
Erdélyt is, mint külön nagyfejedelemséget saját családi tulajdonnak
tekintették a Habsburgok.
1686-ban, miután már az ország nagy részéből kiverték
a törököt a Szent Liga által szervezett európai
keresztes hadak, az ország területileg egyesült, Erdély
a balázsfalvi egyezménnyel visszakerült a király fennhatósága
alá, a Habsburgok, bár a magyar nemesség
akaratából, választással voltak magyar királyok, s ebből
következőleg az ország védelme a koronázási esküben
megfogalmazott kötelességük volt és nem egy
külön érdem, mégis 1687-től kezdve az országot katonai
szerzeménynek tekintették. Caraffa 1687. évi rémuralma
és az eperjesi vértörvényszék, mely számos előkelő
magyar úrtól kizsarolta, hogy birtokáról mondjon
le, vagy kínzások és kivégzés várt rá, nemcsak a lutheránusokra,
bár elsősorban a vád ellenük irányult. A király,
I. Lipót rávette a magyar országgyűlést, hogy fiát,
a 9 éves I. Józsefet megkoronázzák. Esterházy Pál nádornak
nagy munkájába telt meggyőzni az országgyűlés
tagjait, de végül is kimondták a Habsburok örökös
trónutódlását, s ezzel lemondtak a királyválasztó jogról.
(Esterházy Pál ezért a tettért kapta jutalmul a koronázás
előtti napon a Római Szent Birodalmi Hercegi címet.)
A középkori koronázási jog szerint lehet valaki királyválasztással,
örökléssel, vagy az előző király általi
kijelöléssel. A magyar szokásjogban kezdettől érvényesült
a nemzet királyválasztó akarata az „Akarjuk
348
királynak” felkiáltással, ám mindig Árpád véréből választottak
királyt, egy kivétellel, mikor Péter helyett
Aba Sámuelt választották meg királlyá, Szent István sógorát,
az Attila fejedelemtől származó Aba nemzetség
fiát. A többi estben, az Árpád-ház fiágának kihalásáig
részben a „majorátusi” = elsőszülöttségi jog érvényesült;
máskor meg, bár ritkábban, az ősi, „seniorátusi”
öröklés, vagyis a nemzetség legidősebb fia örökli a trónt.
Sokszor az apa már életében megkoronáztatta fiát, így
érvényesült az uralkodó utódkijelölési joga. A XIV. században
is 1440-ig, mindig az uralkodó jelölte ki örökösét.
Azonban ehhez a nemzet hozzájárulása is szükséges
volt. 1440-től a mohácsi vészig teljes egészében
a Rendeké a királyválasztás joga. Ezután I. Ferdinánd
idejétől megintcsak gyakorlatilag a király jelöli ki az
utódját, de továbbra is a nemzet hozzájárulása szükséges
a koronázáshoz. Az 1687-es koronázás is valójában
a nemzet hozzájárulásával ment végbe, mikor
kimondta az országgyűlés a Habsburgok fiági trónöröklését,
a fiág kihalásáig, gyakorlatilag az I. Ferdinánd
óta érvényben lévő szokás megerősítése volt ez a „királyválasztási
jogról lemondás.” Ezután majd, közel fél
évszázaddal később a „Pragmatica Sanctio” kimondásával
létrejött a leányági trónöröklés, ámde ennek is
volt történelmi előzménye már olyan, amire hivatkozni
lehetett. Ugyanis I. Lajos leánya, Mária lett apja által
trónra jelölve, és a nemzet által megerősítőleg megválasztva.
S ha Aba Sámuel királlyá választását nézzük,
akkor is a nép választása azért is esett rá, mert
Szent István király nővérének, Saroltnak volt a férje,
tehát a király sógora volt. Ezért három ok is adódott
a jelöltségre: I. Mint Aba-nem béli, ő a három honfoglaló
kun és székely (kabar) törzs három vezére közül,
Ad (vagy Ed) és fia Edömérnek volt a leszármazottja, és
így az ősi hagyomány szerint Attila király egyenesági
leszármazottja volt. (A harmadik kun vezér Böngér
349
volt.) II. Továbbá Aba Sámuel Szent István király sógora
is volt, tehát feleségének, Saroltnak jogán is illeti
a trónöröklés és jelöltség a királyságra. (Tehát itt is
fellép a leányági öröklés lehetősége.) III. Végül itt is előjön az
ősi, nemzetségi szeniorátusi öröklés rendje, ha nem is
fiági nemzetségi vonatkozásban, de annak az ősi elvnek
az alapján, hogy a rokonság legidősebbjei közül választják
meg az uralkodásra legalkalmasabbat. (Ez a magyarázata
annak, hogy a köztudatban tévesen úgy tekintik Aba
Sámuelt, mint Árpádházi királyt, holott ő nem Árpád-nem béli,
hanem Aba-nem béli. De a régi, pogány öröklési rend szerint, mint
sógor – és lehet, hogy korábbi vérségi alapokon is – ő is az Árpád
nemzetséghez tartozik.)
1687-ben a forma szerint az országgyűlésnek kellett
felajánlania az öröklési törvényt az uralkodónak,
hálából a török kiűzéséért, Lipót kegyesen elfogadta
a felajánlást és végül is a saját tervezetét fogadtatta
el az országgyűléssel; így I. József megkoronáztatott,
anélkül, hogy királlyá választották volna. Pedig ez a
formaság még az apja s a többi korábbi, XVII. századi
király trónralépténél megtörtént. Bár az egyházi eredetű
(s más koronázási szertartásoknál már feledésbe
ment), de minden magyar királykoronázásnál mindig
fennmaradó forma, az, hogy (régen a koronázó érsek) a nádor
koronázás előtt felteszi a kérdést a koronázó gyűlésnek:
„Akarjátok-e, hogy József főherceg a királyotok
legyen?” A koronázó gyűlés egyhangúan felkiált:
„Akarjuk!”, ez esetben még megtörtént, így bizonyos
értelemben még mondhatták az öröklést ellenzők, hogy
mégiscsak királyválasztással lett király az ifjú I. József.
Ezért III. Károly király 1712. évi koronázásánál már ez
a koronázás előtti kérdés sem hangzik el.
Már I. Ferdinánd korától megszorította az udvar a
koronázási Hitlevél szövegét. I. Lipótnak 17 kondícióból
álló Hitlevele volt, fiának, I. Józsefnek a Hitlevele
még ennél is szűkebb lett. Mindenekelőtt kizárták az
350
Aranybulla Ellenállási záradékát, hogy ezzel elejét vegyék
a magyarok felkeléseinek. Tehát 1687-ben már nem
tett esküt az új király az Ellenállási záradékra. De beillesztenek
egy kissé kétértelmű és homályos betoldást,
vagy záradékot. Ezt a magyar közjogtudomány úgy értelmezi:
„a király megtartja a törvényeket, ahogy azoknak
használatáról és értelméről a király és a Rendek
egyértelemmel megegyeznek.”
A bécsi udvar XX. század eleji közjogászai viszont
ezt olvasták ki belőle: „a király megtartja a törvényeket,
ahogy azoknak értelméről s használatáról királyi
jóváhagyással és a Rendek egymásközötti országgyűlésen
történt (tehát nem a királlyal való) megegyezésével
előbb megegyezés jön létre.” I. József Hitlevele,
mely csak a koronázás (1687. dec. 8.) után (1688. jan 19-
én) lett kiadva, már csak egy „diploma inagenitura”,
már csak 7 cikkelyből áll. A Hitlevél bevezetője kiteszi
a diploma felét: A Habsburg-ház öröklési jogát
biztosítja. Majd biztosítja az ország törvényeit, jogrendjét,
kifejezetten kizárva viszont, csakúgy, mint
a koronázási esküből is az Aranybulla ellenállási záradékát,
de beiktatva a már korábban említett, a magyar
törvények értelmezéséről és alkalmazásáról szóló
záradékot. A II. cikkelyben kötelezi magát a király,
hogy Magyarországon tartózkodik maga is, utódai is!
A III. cikkely kimondja, hogy a Szentkoronát az országban
őrzik a törvények értelmében. A IV. cikkelyben a
töröktől visszaszerzett magyar területek visszacsatolását
ígéri, de csak azzal a megszorítással, hogy a vis�-
szaszerzett területeket csak „a törvények és privilégiumok
fentidézett interpretációja szerint hajlandó az
országhoz visszacsatolni. Vagyis itt bejelenti az udvar,
hogy a felszabadult területeket a saját céljaihoz
akarja idomítani, s ezzel az egész magyar jogrendet,
az érvényes törvényeket, az egész magyar alkotmányt
módosítani akarja. Az V. artikulus igéri, hogy I. Lipót,
351
valamint II. Károly spanyol király fiúutódainak kihalásával
az országra visszaszáll a szabad királyválasztási
és koronázási jog! A VI. cikkely elrendeli, hogy minden
újabb királykoronázásnál a király-jelöltnek ki kell adnia
ezt a hitlevelet. A VII. cikkely kimondja, hogy I. Lipót
életében József csak akkor avatkozik be Magyarország
ügyeibe, ha Lipót és az országgyűlés ebbe beleegyezik.
(Ez tehát biztosíték arra, hogy József sem maga nem lép
fel apja ellen, sem az ország nem lépteti fel.)
A magyar rendiség a XVII. század végén, majd pedig
II. Rákóczi Ferenc felkelésében elvérzett: a bécsi udvar
abszolutizmusa győzött az egész vonalon. Az öröklés
és koronázás kérdésében pedig, a rendiség 1723-ban
feladott még egy pozíciót: a királyválasztási jogot
arra az esetre, ha a Habsburg-ház osztrák és spanyol
fiága kihalt, s el kellett fogadnia a nőági örökösödést
is. (Pragmatica sanctio.)
A koronázásra vonatkoztatva ezeket a fejleményeket,
a következőket állapíthatjuk meg: A XVII. században,
a rendiség virágkorában, a formális királyválasztások
idején e választás azt jelenti, hogy a királynak,
ki valójában örökli trónját, az uralkodói
hatalom gyakorlásához
a magyar országgyűlés felhatalmazására
is
szüksége van. Az országgyűléstől függ a király koronázása
is, ami a koronázási szertartás formaságaiban is
kifejezésre kezd jutni: a Szentkoronát s a koronázási
jelvényeket a magyar országgyűlés által erre megválasztott
mágnások vagy főhivatalok viselői nyújtják
át
a koronázó főpapnak. Sőt magában a koronázásban
is
szerepet kap a legfőbb rendi hivatal viselője, a nádor,
ki, igaz, már csak a korszak legvégén, segédkezik a prímásnak,
mikor ez a Szentkoronát a király fejére helyezi.
A nádor három kérdése a királyhoz s a királyválasztó
kérdés a koronázó országgyűlés felé, melyre a válasz
a helyeslő „akarjuk” kikiáltás ugyan – nálunk –tisztán
egyházi eredetű, azonban már a XIV. század vége óta
352
az alattvalók hozzájárulását, felhatalmazását jelenti
a koronázás végrehajtásához. Az újkorban az alattvalóknak
nem hozzájárulását jelenti a koronázáshoz, hanem
a király előtt kifejezett hódolását, hűségesküjét,
legalább is így értelmezi e szokást Révay Péter gróf koronaőr,
a Szentkorona
első történetírója, s az 1608-i
és 1618-i koronázások
egyik rendi főszereplője. Ezért
hagyja meg azt még I. Lipót fia koronázásánál, s az
csak később, III. Károly 1712-i koronázásától kezdve
tűnik el. Igaz az is, hogy a koronázás mindig az udvar
inicíativájára történik, s ahhoz aztán az országgyűlés
csak hozzájárult éppúgy, mint a XVII. századi királyválasztásokhoz
is. Mégis, ez az udvari kezdeményezésre
történő koronázás nem mehet végbe a magyar országgyűlés
részvétele nélkül, s ezért a magyar rendiségnek
egy erős vára marad a XVIII. századi
bécsi udvari abszolutizmus
alatt is, bár I. Lipót 1687. áprilisában, mikor
először veti fel József megkoronázásának
s az öröklési
törvénynek tervét, eleinte arra gondol, hogy a koronázást
„iure proprio” és „regia auctoritate”, tehát a császár-
király önhatalmúlag, saját jogán, királyi teljhatalmából
is végrehajthatta volna országgyűlés nélkül.
Azonban még ő is, tanácsosai is ajánlatosabbnak látták
az országgyűlési koronázást, sőt annyira deferálnak a
régi magyar törvényeknek, s a magyarok törvénytiszteletének,
hogy még a hitlevél is hangsúlyozza, miszerint
az 1687-i öröklési törvény nem új törvény, hanem
egy réginek, az 1547. évi: V. t.-c.-nek új életre keltése.
I. József II. Rákóczi Ferenc szabadságharca közben
vette át az uralmat apjától, de hatévi kormányzás után
már meghalt, meglehetősen válságos helyzetet hagyva
maga után: Magyarországon Rákóczi felkelése; Bécsben
császár nélküli udvar, Eleonóra özvegy anyacsászárné
régensi kormánya alatt, míg az 1687-i törvény szerinti
örökös, Károly spanyol király messze Hispániában harcol
alattvalói ellen, apái spanyol trónjának megtartásáért.
353
Mégis, midőn a szatmári béke szerencsés megkötése
után 1712. dec. 12-én Frankfurtban német-római császárrá
koronázva Károly megérkezett Bécsbe, trónra
lépése Magyarországon akadályba nem ütközött.
Koronázása zavartalanul történt meg, miután kiadta
I. József Hitlevelét, melyből csak az azóta aktualitásukat
vesztett második és hetedik cikkelyeket törölték.
Ettől kezdve a többi Habsburg, illetve Habsburg-
Lotharingiai király Hitlevele ennek a Caroliniánumnak
az ismétlése, csakúgy, mint az 1712 óta elhangzott koronázási
eskük is. A magyar országgyűlések később is
hiába tettek kísérletet a hitlevél bővítésére.
1687-ben a magyar országgyűlés kimondta a Habsburgok
örökös királyságát, vagyis a trónörökös ezután mindig a
Habsburg-házból való legyen, s megkoronázták magyar királlyá
a 9 éves I. Józsefet.
1688-ban Nándorfehérvár, Szendrő és Galambóc is vissza
lett foglalva, 1697-ben pedig a zentai csatában Savoyai Jenő
herceg végleges győzelmet aratott a török felett.
1699-ben megkötötték a karlócai békét, melynek eredményeként
Magyarország területéből csak a Temesköz maradt
a törökök kezén.
A Habsburgok így valóban katonai szerzeménynek is tekinthették
az országot. Viszont mikor I. Józsefet apja már
1687-ben megkoronáztatta, a szertartás és a világi ceremónia
is, a magyar koronázások szokásos rendje szerint zajlott.
Ekkor pedig, a király-jelölt felesküszik a magyar törvényekre
és az Aranybullára is. A trónörökösség fogalma csak királyságra
jelöltséget jelent a magyarok szerint ekkor is; a koronázó
országgyűlés kiáltja ki továbbra is a királyt.
Vagyis a Szent István király óta létező, németből vett
szokásrend dívik. Mint a koronázások rendjénél olvashatjuk:
A koronázási szertartás csak azután kezdődik meg, miután
a koronázó érsek felteszi a kérdést: „Akarjátok-e, hogy
N. N. a királyotok legyen?” A gyűlés egybehangzó válasza pedig:
„Igen, akarjuk!”
354
Ez a látszólagos formaság jogi jelentőségű lenne, mert ez
jelentené továbbra is, hogy a nemesség akaratából uralkodik
a király. Ebből következik az Aranybulla utolsó pontja is; az
„ellenállási záradék”, vagyis, ha a király méltatlanná válik esküjéhez,
akkor a nemességnek joga van ellene fellépni a felségsértés
vétsége nélkül. A koronázó főpap csak ezután keni
fel a királyt szentelt krizmával, ekkor lesz egyházi értelemben
felszentelt király, majd a lovagi fogadalom után lesz csak
megkoronázva a Szent Koronával. Ezután meg kell esküdnie
az Aranybulla alkotmányára és ki kell bocsátania a Hitlevelet,
melyben megfogalmazza esküvel erősített ígéreteit a magyar
törvények megtartására és betartatására. Csak ezek után király
a magyarok uralkodója. Viszont, mint az előbbiekben olvashattuk,
hogy I. József már nem tett esküt az Ellenállási
záradékra, és a Hitlevelet is leszűkítették már 7 pontra. A koronázás
előtti hármas kérdés is csak azért hangzott el, mert
ezt I. Lipót is, a már korábban gróf Révay Péter által megfogalmazott
felfogás szerint értelmezte. Vagyis nem azt a XIV. század
óta érvényesülő felfogást ismerte, hogy ez az alattvalók
hozzájárulása a koronázáshoz, hanem az ő értelmezése szerint
is az „akarjuk” felkiáltás az alattvalóknak a király előtt
kifejezett hódolata és hűségesküje. 1712-ben, III. Károly koronázásánál
már a koronázás előtti hármas kérdés is eltűnik,
így nem hangzik el többé az „akarjuk” felkiáltás sem.
Mindezeken túl még egy lényeges akadálya volt ennek a
koronázásnak. Mégpedig az, hogy József ekkor csak 9 éves
volt. A szokásjog szerint pedig gyermekként nem tehet érvényes
esküt, és nem adhat ki hitlevelet a maga nevében, mert
nem nagykorú. Ez pedig elengedhetetlen feltétele a magyar
koronázásnak. Jó ok volt ez a magyar országgyűlésnek a koronázás
elleni tiltakozásra; mert egy gyerek kormányzásától
épp úgy idegenkedtek, mint a trónöröklési jog elfogadásától.
Ezen úgy segített az udvar, hogy a koronázás előtt, nov. 25-
én Buonvini bíboros, pápai nuncius megbérmálta, így egyházi
értelemben nagykorú lett. Az ország másik ellenvetése,
hogy gyermek nem avathat lovagokat. Az aranysarkantyús
355
lovagok avatása pedig a koronázás melletti szertartások része.
Ezt az ellenvetést Lipót azzal ütötte el, hogy fiát aranygyapjas
lovaggá avatta és letétette vele az aranygyapjas vitézek
esküjét; s ezáltal lovagi értelemben is joga lett már lovagot
avatni. S mint bérmáltan nagykorút és már lovagot a koronázás
szertartásában a nádor is már karddal övezhette, lovaggá
avathatta szintén, így letehette lovagi esküjét is a koronázó
gyűlés felé, valamint a törvények megtartására tett esküjét is.
Megjegyezzük még, hogy az I. Lipót által elkezdett abszolutizmus
egyik oka és alapja az volt, hogy ő eredetileg pap
volt, de később kilépett az egyházi rendből, hogy megkoronázhassák
a királyságaiban. Így gondolkodására kihatott a
középkor erős hite a királlyá tevésről, ami Nyugaton, különösen
Franciaországban és Angliában a későbbi időkben is
érvényesült. Ott természetes volt a népi választás nélküli
trónöröklés, az alapja is megvolt, hiszen ezekben az országokban
bontakozott ki a középkorban teljességében a feudális
hűbériség. A király itt tényleges hűbérúr volt, minden
alattvalója az ő tulajdona, hűbérese a szolgája. (Lásd: serviens
regis = királyi szolgálattevő, Magyarországon is az Árpádok idején!)
Németországban, a német király és a római császár is birodalmi
gyűlés általi és választófejedelmi választással lépett
trónra. (Bár az egyházi felfogás is érvényesült, vagyis a koronára
választás isteni sugallat, a választók ihletve vannak.)
A trónöröklés isteni kiválasztásának elve Magyarországon
szintén érvényesült korábban is, tehát nemcsak a XV. századi
tényleges királyválasztások előtt, de utána is. De a magyarok
a királyválasztó jogukat mindig teljes harmóniába
tudták hozni a királyi hatalom isteni eredetének tanával.
Az uralkodás isteni eredetének tana azonban, ha el is fogadja
felszentelt és sérthetetlen uralkodónak a rossz uralkodót is,
nem csak a jót, és a koronázást a király haláláig érvényesnek
tartja (Lásd: I. Géza, már koronázott király és Szent László
még herceg is elfogadják Salamont, míg él, felkent uralkodónak;
sőt később Szent László meg sem koronáztatja magát addig, amíg
356
Salamon él, bár az ország őt tekinti királynak), ugyanakkor ott
van a király kötelessége, amely egyházi esküjéből is következik.
Így, még ha külön koronázási esküben meg sem lenne
fogalmazva, akkor is a királyi korona kötelezi az uralkodót
az ország katonai védelmére, a törvények betartására és betartatására,
vagyis az Istennek tetsző, igazságos kormányzásra.
Ezért a népeknek mindig megvolt a joguk letaszítani
a trónról a rossz uralkodót, mint esküszegőt. Ha nem tartja
meg királyi kötelességét, nem biztosítja országa lakóinak békéjét
és jólétét az uralkodó, akkor fel lehet ellene lépni. Ez az
elv régebben is érvényesült, minthogy azt a Magna Charta,
és a hét évvel későbbi Aranybulla írásban is megfogalmazta
volna. Ez az elv volt az alkalmazott jogalap a korábbi idők
trónviszályainál is.
Tehát hiába vették ki I. József koronázási esküjéből és
Hitlevelének I. cikkelyéből az „Ellenállási záradékot”, az előzőekben
leírtakból következik, hogy ennek ellenére még egyházi
felfogású értelmezésben is élt az ellenállás eshetősége.
Ráadásul I. József Hitlevelének I. cikkelye, ki is mondja (igaz,
hogy kétértelmű záradékkal a törvények alkalmazásáról), hogy
biztosítja az ország törvényeit és jogrendjét. Így kimondatlanul
is érvényre juthat, még a régi feudális és egyházi jogértelmezés
szerint is az ellenállás lehetősége, ráadásul felségsértés
vétsége nélkül, az igazság és a törvényesség védelmében. Ezért
a következő években a Wesselényi– összeesküvés résztvevői
jogosan léptek fel, és jogtalanul lettek kivégezve. (Wesselényi,
Nádasdy, Zrínyi, Frangepán!) Továbbá, ezért volt a régi feudális
jog szerint is törvényes az 1707. évi, onódi országgyűlés
végzése: „Declaratum est: eb ura fakó. József nem királyunk
többé”. A modern természeti jogból következően, a fél évszázaddal
korábban élt Grotius eszméi szerint pedig már magától
értetődő, hogy ha egy országgyűlés hoz egy döntést, akkor
ugyanaz az országgyűlés a döntést meg is változtathatja,
vissza is vonhatja.
(Grotius – Hugo de Grot, élt: 1583–1645) – holland jogtudós,
humanista, a nemzetközi jog tudományának megalapozója,
357
a természeti jognak rendszerbe foglalója. A természeti jog a római
jogból ered: ez az „isteni jog”, mely szerint minden teremtett
élőlénynek joga van az életre, mert Isten így teremtette. A királyi
jognak, vagyis az állami és közjognak evvel harmóniában kell
lennie; csakúgy, mint a polgári jognak. Csak így lehet a jogrendszer
igazságos. – Ezt már Werbőczy Tripartituma is megfogalmazta.)
Azonban ezt a gondolkodást az általános köztudatba
Nyugat-Európában majd csak az „illuminizm”, a „felvilágosodás”,
vagyis a szabadkőművesség működése hinti el. 1687-
ben még az isteni eredetű kormányzat gondolata a mértékadó
egész Európában.
(II. József majd a későbbi időben, a grotiusi eszmék szerint próbálja
megvalósítani rosszul elképzelt jó kormányzatát.)
III. Károly (élt: 1685–1740), 1711–1740. Osztrák főherceg
I. Lipót király és császár ifjabb fia; 1706–1714-ben spanyol
király; 1711–1740-ben VI. Károly néven német király és
római császár; III. Károly néven magyar király; és II. Károly
néven cseh király.
Mária Terézia (élt: 1717–1780), 1740–1780. Osztrák
főhercegnő; III. Károly király leánya. 1736-tól Lotharingiai
Ferenc felesége. 1740–től Ausztria főhercegnője, magyar és
cseh királynő.
73. kép
Mária Terézia
358
Megjegyzés:
A „Pragmatica Sanctio” elfogadtatásával ez az időpont a
Habsburg-Lotharingiai-ház magyarországi uralkodásának a
kezdete. Az uralkodó család csak leányágon Habsburg, apai
ágon Lotharingiai. Mária Terézia a „Pragmatica Sanctióval”
fiúsítva lett. Ez a törvény különös fontosságú törvényerejű
rendelkezés, melyet a magyar és a cseh rendek is elfogadtak.
Ebben a rendelkezésben (VI. Károly császár) III. Károly
magyar király eltörölte az I. Lipót-féle „Pactum mutuae
successionis” nevű rendelkezést, mely I. József leányai számára
biztosította volna a trónöröklést Magyarországon,
Csehországban és az örökös tartományokban.
A „Pragmatica Sanctiót” 1713-ban fogalmazták meg és
III. Károly király (I. Károly császár) egész életét azzal töltötte,
hogy elfogadtassa a „törvény szentesítését” a határon belül
és kívül. Az elfogadtatásért cserébe kellett adnia 1738-ban
Pármáért Nápolyt és Szicíliát; a nemzetközi elismerésért pedig
1739-ben le kellett mondani Havasalföldről és Szerbiáról
a törökök javára. (1713-ban a horvát tartományi gyűlés rögtön
elfogadta, 1723-ban a magyar országgyűlés I,. II. és III. cikkelye
is elfogadta, majd sorban a tartományok és királyságok. Legvégül
teljes egészében Magyarország 1740-ben fogadta el.)
1687-ben kimondta a magyar országgyűlés a
Habsburgok örökös trónöröklését, viszont a Pragmatica
Sanctio Magyarország számára fontos lett azáltal, hogy
biztosította a Magyar Szent korona országainak területi
egységét és a Római Szent Birodalomtól a jogi különállását.
Mindezek mellett a „Pragmatica Sanctio” biztosítani igyekezett
azt is, hogy a császár majd Mária Terézia férje legyen.
Azt nem is remélhette az utolsó férfi Habsburg, VI. Károly császár
(III. Károly magyar király), hogy leánya legyen megválasztva
császárrá. De már 1438 óta bevett gyakorlat volt, hogy
a választófejedelmek (vagyis: cseh király, brandenburgi őrgróf,
szász herceg, pfalzi palotagróf, és a három választóérsek: a trieri,
mainzi és kölni) a császár által kijelölt trónörököst, általában
a fiát koronázták császárrá. Ezt olyan módon biztosították
359
mindig a Habsburg uralkodók, hogy az apa még életében
megválasztatta és megkoronáztatta német királlyá a fiát.
(Ugyanezt a gyakorlatot követték régen a magyar Árpád-házi királyok
is, fiukat megkoronáztatták még életükben, s a fiú, mint ifjabb
király uralkodott Erdélyben, vagy Szlavóniában.) A császár
halála, vagy lemondása után pedig gyakorlatilag automatikusan
következett, hogy a koronázott német király a Római
Szent Birodalom császárává lett. Egyébként is a hét választófejedelem
közül a négy világi, de sokszor a három választóérsek
is, általában sógorai, unokatestvérei voltak egymásnak és
a császárnak is, így természetesen az egész császárválasztás a
jogi forma ellenére is gyakorlatilag egy családi, rokoni megállapodás
volt. Így a „Pragmatica Sanctio”is, mely valójában jogilag,
eredetileg családi megállapodás volt, a gyakorlatban a
császári trónöröklési jelöltséget is jelentette, ha nem is Mária
Teréziának, de férjének, Lotharingiai Ferencnek. VI. Károly
császárnak (III. Károly magyar királynak) ugyan sikerült elfogadtatnia
a tartományaival és királyságaival és a külső garantáló
hatalmakkal is a leányági trónöröklést Mária Terézia
számára, de már ez ellen fellépett, még VI. Károly császár életében
a bajor választófejedelem, Károly Albert (a pfalzi palotagrófok
a bajor hercegek voltak, ezért bajor választófejedelem
1726 óta), hogy őt illeti a trónörökösség az összes koronák
királyságaiban, és az összes örökös tartományokban, mert ő
I. Ferdinánd egyik leányának, Annának leszármazottja s az ő
felfogása szerint amúgy is az örökség az elsőszülött I. József
leányát illeti meg a fiág kihaltával, nem pedig a másodszülött
VI. Károly (III. Károly) leányát.
I. József leánya pedig Mária Amália az ő felesége, így felesége
jogán is őt illetik a koronák és tartományok. Ez így is
lenne, ha az országok, mint azt általában az uralkodók elképzelték,
csak uradalmak lennének, alattvalókkal; az uralkodók
amúgy sem jogászok, de születésük jogán nagyra hivatott,
magasabb rendű emberek, akik országukat családi
uradalmuknak tekintik, ám mindennek határt szab az államjog.
Mikor sírba szállt Károly császár, úgy látszott, hogy
360
biztos jogi háttere lesz leánya uralkodásának, azonban a királyok
pörében a törvényszék nem jogászokból áll, hanem a
bíró a csatatér. III. Károly király (VI. Károly császár) nem hallgatott
a bölcs tanácsra: „Mind nem ér az semmit (értsük itt a
pragmatica sanctio elfogadtatását a bel- és külfölddel), hagyjon
örökségül a császár a leányára egy kétszázezer őnyi jól rendezett
hadsereget, és egy tele kincstárt, az lesz a legjobb garanciája
a trónöröklésnek.”
Azonban III. Károly király nem fogadta meg leghívebb emberének
ezt a tanácsát; mindenfelé háborúzott idegen érdekekben,
saját érdekei ellen. Úgy szétzilálta hadügyét és pénzügyét,
hogy mikor meghalt, az egész hadserege nem ment
többre hatvanezer főnél, s a kincstárban nem volt több mint
kilencvenezer tallér.
Kormánybotokat és koronákat hagyott a leányára eleget
a megboldogult császár és király: Szent István jogagarán kívül
az osztrák örökös tartományok, Csehország, Németalföld,
Lombardia és Toscana kormánypálcái álltak a rendelkezésére.
Mindezeket egy 23 éves fiatal nőnek kellett a kezébe vennie,
akinek nem volt hadserege és nem volt pénze.
Ahogy meghalt VI. Károly császár, leánya ellen egyszerre
támadt rá fél Európa. Akit gyengének vélnek a ragadozók, azt
mindjárt megtámadják.
A bajor Károly Albert még VI. Károly császár (III. Károly
magyar király) életében protestált a Pragmatica Sanctio ellen,
másfelől a porosz II. Frigyes állt elő azzal a követeléssel, hogy
Szilézia nagyobbik részét kapja meg, mert az brandenburgi
birtok. Rögtön csatlakozott az árvalány birtokának osztozkodásához
a lengyel király is, aki már Ausztriát Béccsel együtt
és Stájer országot követelte magának. Pedig éppen ő volt az,
II. Ágost, akinek a lengyel trónon megmaradásáért folytatta
III. Károly király a szerencsétlen háborút Franciaországgal,
melynek végén elveszítette Lotharingiát. Azonban a diplomáciában
a hálát nem ismerik.
Ekkor azután a spanyol király is előállt: neki szerződése volt,
amely alapján Toscanára tartott igényt; erre sietett beavatkozni
361
a szardíniai király is, nehogy a spanyol még Lombardiát is elfoglalja:
inkább elveszi ő. Csak két barátságos hatalmasság
maradt Mária Terézia oldalán: Anglia és Hollandia; de azok
is csak azzal a jótanáccsal szolgáltak neki, hogy alkudjék meg
ellenségeivel. Osztrák tanácsosai is ezzel a tanáccsal szolgáltak
neki. „Mindenkinek elveszett a szíve, de Mária Terézia
szívében férfi lélek lakozék.” Büszkén visszautasított minden
alkut a porosz királlyal és fegyverrel készült megvédeni trónját
és országait. Hadseregét legelőször a poroszok ellen küldte,
azonban a Neiperg tábornagy vezette seregét II. Frigyes tönkreverette.
Ennek a vereségnek a hírére aztán mindenünnen
rárohantak a védtelenül maradt uralkodónőre: bajor, porosz
spanyol, szárd és lengyel, végül még a szász is szövetséget
kötöttek ellene, s a szövetség fejévé a francia tolta fel magát.
Kimondták, hogy „finis Austriae”. Se római császárság, se
osztrák birodalom nincs többé. A nymphemburgi dacszövetségben
felosztották maguk között: ami német, olasz cseh és
morva provinciája volt a királynőnek, azt szétdarabolták németnek,
olasznak, spanyolnak, lengyelnek, franciának. Mária
Teréziának nem hagytak mást, csak Magyarországot. Ennek
az országnak nem akadt atyafia. Hatalmas igazságtalansága
volt ez a diplomáciának, igaz jog és ürügy nélkül fosztották
ki a fiatal uralkodónőt. Az igazi jelszó a birtokvágy és a rablás
volt. A cseh főnemesek igyekeztek hódolatukat letenni a
bajor hercegnek és megválasztották, majd megkoronázták
cseh királynak. Károly Albertet 1741-ben. A választófejedelmek
pedig német-római császárrá választották és megkoronázták
1742-ben, s ezután majd haláláig, 1745-ig ő volt a császár.
(Itt meg kell jegyeznünk, hogy mint pfalzi palotagróf, ő volt
a bajor választófejedelem, s már, mint cseh király is választófejedelem
volt egyszemélyben. A porosz király, mint brandenburgi őrgróf
is őrá szavazott, s az angol király is, ki mint a Hannover ház
feje, egyúttal szász választófejedelem is volt.)
Ugorjunk vissza 1741-be!
Akkor, mikor minden hatalma Európának összeszövetkezett,
hogy Ausztriát darabokra szaggatják és a Habsburg
362
házat magvaszakadtnak nyilvánítják, mindenki arra számított
volna, hogy Magyarország is szembeszegül, akit pedig a
Habsburg uralkodóház részéről igen sok sérelem ért. És még
ott volt a szívekben a kuruc virtus is. Ha hideg logika vezette
volna a magyart, itt lett volna a szabadság lehetősége.
Károly Albert már elfoglalta Linzet, Bécs felé közelgett, a bécsiek
védelemre sem mertek gondolni, Mária Terézia fiának,
II. Józsefnek születését várta, majd ágyúdörgések közepette
adott neki életet. A betegágyat elhagyva azonnal a védelemre
gondolt, „igaz jogára és isten segélyére” támaszkodva. Maga
szoptatta gyermekét és maga diktálta manifesztumát. Még
volt egy ország, melyet nem rendített meg az általános felindulás:
Magyarország. Összehívatta a magyar országgyűlést
Pozsonyba, ő maga is lejött a koronázó városba. Elhatározta,
hogy a magyar nemzethez fog szólni.
A magyar tudta, hogy minden elszakított Habsburg tartomány
egy lánccal kevesebb lesz Magyarországon, s nem is
mulasztották el Ausztria ellenségei felhívásokkal kecsegtetni
a magyarokat, őket szabadságuk, önállóságuk, függetlenségük
felől biztosítva, ha a királynő ügyétől elfordulnak. De a
magyar nemzet nem a múlt sérelmeit, nem az anyagi érdekeit
látta maga előtt, hanem csak azt az égbekiáltó igazságtalanságot,
melyet a fél világ elkövetett a királynőn. A magyar
mindig a szorongatottnak, mindig az üldözöttnek az
ügyét védte, soha a hatalmassal, soha a diadalmaskodóval
nem szövetkezett.
Mikor Mária Terézia a pozsonyi várba bevonult fényes udvari
kíséretével, a főváros utcáin végig egybehangzó üdvkiáltás
fogadta: „Vivát dominus et Rex noster, Maria Theresia”.
„Éljen a mi urunk és Királyunk, Mária Terézia!” – „Rex”, vagyis
„király” és nem „Regina” vagyis „királyné, királynő”!
Ebben a címzésben egyeztek meg a magyar Rendek, s ezt a
címet viselte mindig Mária Terézia: a németnek „császárné”
volt, „imperatrix”, a magyarnak „király”. 1741. június 25-én
tette az sztergomi érsekprímás Szent István koronáját Mária
Terézia fejére. Megelőzőleg hosszas küzdelmek folytak a
363
Rendek és az osztrák miniszterek között a koronázási hitlevél
zerkezetéről. A tanácsosok mindenféle furfanggal próbálkoztak,
hogy kijátsszák a magyarok sarkalatos jogait. De itt
is a királynő lelke határozott és egy leiratban lekötötte szavát,
hogy a nemzet kívánságait teljesíti. „Amit az osztrák ház
harmadfél százados országlata alatt megnyerni nem lehetett,
a kegyes királyné a legfontosabb életkérdéseket rövid hat óra
alatt a nemzet megelégedésére oldotta meg.” – Ezt mondta a
leiratra Esterházy József országbíró.
A koronázás után együtt maradt az országgyűlés, és meghatározta
a nemzet reformkívánságait. Legelőször is a magyar
királynő vegye fel tanácsosai sorába Magyarország főhivatalnokait,
vagyis legfőbb zászlósurait: a prímást, a nádort
és a horvát bánt. Eddig csak osztrákok és csehek képezték a
közös uralkodó minisztériumát, amely a külügyet, belügyet
és pénzügyet vezette. Ezen életbevágó ügyekbe a magyar is
beleszólást akart. A helytartótanács függetlenítése, a magyar
udvari kancellária emancipálása, a kamara, kincstár újjá rendezése,
az egyedáruságok megszüntetése, a kereskedelmet
korlátozó akadályok elhárítása, mind ezek négy külön szakaszra
osztva, úgymint a közjogi, főhadi biztossági, kamarai
s közgazdasági indítványok lettek a királynő elé terjesztve az
országgyűlés által. Az osztrák tanácsosok mindig csak kibúvókat
kerestek, s a magyar Rendek türelme igencsak kiállta a
próbát, hogy ne kiáltsa oda a bécsieknek az ónodi országgyűlés
jelszavát. S már-már a főrendi tábla és az alsóház is kezdte
sürgetni, hogy feloszlassák a gyűlést és hazamenjenek.
Ez így telt három és fél hónapig. Ez alatt az ellenség minden
irányból előrenyomult. A német-cseh örökös tartományok
már oda voltak; Szilézia elveszett; a francia hadsereg egyesült
a bajorral s Ausztria közepéig nyomult; Bécs is fenyegetve volt
már. A híreket a kancellária titkolta és cenzúrázta, nehogy a
magyarok fülébe jusson a Hiob-hír. Ekkor a miniszterek ellenére
Mária Terézia elhatározta, hogy nem hazudik a magyaroknak,
és nem titkolja el a birodalmára nézve veszélyes
364
helyzetet. Megjelent a magyar országgyűlés Rendjei előtt ....