Visszatekintés a kora-középkori
koronázásokra Európában
A keresztény koronázás eredete,
koronázási ceremóniák
A keresztény Európa államaiban szokásban volt koronázási
gyakorlatok, a hispániai, itáliai és skandináv királyságokon
kívül mind hatottak közvetett vagy közvetlen úton a magyar
királyavató praxisra. A magyar pedig hatással volt a cseh és
a lengyel koronázási szertartásokra.
A trónra lépő keresztény királynak a későbbi ceremóniákra
emlékeztető felavatása talán brit földön tűnik fel először.
Talán a régi, angolszász hódítás előtti brit keresztény
királyokat kenték fel először szentelt olajjal. A kezdetek óta a
felkenés egymagában sohasem merítette ki a felavatást, ahhoz
mindig jelvények átadása is társult. Mint minden középkori
egyházi szertartásnak, a koronázásnak is megvoltak a
pontosan megszabott, írásba foglalt szabályzatai, ordói, azaz
formulái, melyek minden ország között mások és mások voltak.
A koronázási szabályzat lényege, hogy pontosan leírja a
koronázási aktusokat: a felkenést s az egyes jelvények (korona,
kard, gyűrű stb.) átadását, és közli a szertartáshoz tartozó
imák, áldások és beszédek szövegét. A legtöbb formula
szövegének jelentékeny része az Ószövetségből való, a zsoltárokat
használják fel előszeretettel. A koronázási himnuszok
közül a legfontosabb a szertartást lezáró Te Deum.
Ezek a koronázási szabályzatok igen érdekesen világítják
meg alkotóik közjogi gondolkodását a királyi hivatalról, s ebben
az állam feladatairól és céljáról.
A koronázási jelvények átadási sorrendjének is jogi jelentése
volt a középkori nyugat-európai koronázásoknál.
A magyar gyakorlat nem produkált önálló ordót, az átvett
ordókban kifejezett gondolatok pedig nem voltak hatással
a magyar alkotmányra. Egy kivételével! Ez a király kikiáltása.
Az ismert kérdésre – „Akarjátok-e, hogy N. N. királlyá
koronáztassék? – az adott felelet: „Akarjuk!”
Ez a királyválasztó jog Szent István király koronázása óta
íratlan alkotmányos joga volt a nemzetnek, a szokásjog megfogalmazása
bekerült az 1222-i Aranybullába, a magyar nemesség
ellenállási jogának záradéka is ugyanerre a szokásjogra
vezethető vissza.
Werbőczy István Tripartitumában (Nemes Magyarország
Szokásjogának Hármas Könyvében) még határozottabban
fogalmazta meg, hogy az egy és oszthatatlan magyar nemességnek
királyválasztó joga van. Werbőczy törvénykönyvéből
levezetve született meg a Szent Korona-elmélet is, vagyis
hogy a koronáé az ország, a korona a magyar nemességé,
a király a magyar nemesség akaratából viseli a koronát és a királyi
méltóságot. Az 1848 utáni eszmerendszerből levezetve
a korona már az egész nemzeté, vagyis minden állampolgáré.
A Szent Korona így a magyar államiság szimbóluma még az
1990 óta létrejött köztársaságban is!
Visszatérve a középkorba: A legfontosabb következménye
az egyházias jellegű királyszentelésnek az, hogy ez hatalmazza
fel a királyt arra a rendkívül nagy hatalomra, mellyel a
középkornak a VII. Gergely (1073–1085) alatt kitört invesztitúra
harc előtti két-három évszázadban országának egyházát
kormányozta, papjait kinevezte s általában még vallási
ügyekben is intézkedett. (Lásd: Szent László és Könyves
Kálmán királyok országgyűlése országos egyházi zsinat volt. Ilyen
országgyűléssel egybekötött országos egyházi zsinaton emeltette
fel Szt. László király a sírból István király, Imre herceg és Gellért
csanádi püspök testének maradványait és avattatta őket szentté
(1083. augusztus 20-án)
Szent István király törvényeiből idevehetjük a következő rendelkezéseket
a templomlátogatásról, a böjt betartásáról, a püspökök,
apátok ellenőrzéséről, vagy idevehetjük Kálmán király törvényét
pl. a házasság szentségéről.
Ezekben az időkben a király vagy a császár nemcsak védelmezője
országa egyházának – a császár a pápaságnak és az
egész keresztény egyháznak is –, hanem annál sokkal több: a
királya. Ez a felfogás a IX. század óta, de különösen a X. században
és a XI. század közepéig, tehát a keresztény magyar
egyház megalapításának korában virágzik.
Így Szent István királynak nem is volt szüksége külön pápai
felhatalmazásra, apostoli követi cím elnyerésére (ez ekkor
még nem volt szokásban) ahhoz, hogy a magyar egyházat megszervezze,
püspököket, apátokat kinevezzen, egyházmegyéket
alapítson, kolostorokat, templomokat építsen, egyházi
törvényeket hozzon. Sőt még ahhoz sem, hogy személyesen
ellenőrizze püspökei, apátjai, lelkipásztorai munkáját, a kolostorok
életét. Ez az egyházi hatáskör, melyet Szent István
gyakorolt, nem is nagyobb, mint a XI. század vége, tehát az
invesztitúra harc kitörése előtti keresztény király hatalma
országának egyháza fölött. S ne feledjük, a X–XI. századi pápák
közül többet a német császárok neveztek ki! (Mondja egyik
munkájában Váczy Péter).
Állításával szemben: Nem lett volna szüksége ugyan Szent
István királynak a külön apostoli követi cím elnyerésére, de
mégis kapott keresztet az apostoli megbízatás jelképeként
a pápától. Ugyanis a Hartvik legenda szerint is a pápa
apostoli áldását adta és koronát, valamint keresztet
küldött a magyar királynak. Ez lett később a magyar címerben
a magyar államiság jelképe. Ezt a pápától kapott keresztet
István király fiára, Szent Imre hercegre bízta, hogy oltalmazza
azon a lengyelországi diplomáciai úton, mikor idős
apját képviselve, Szent Adalbert szentté avatása után történt
újratemetésre Gnieznóba ment.
Magyarország és Lengyelország hittérítő apostola testének
felemelésekor (mely a szentté avatás része) számos európai
fejedelmi ház képviseltette magát. Ez alkalommal királyok,
uralkodók jelenlétében adta át a Szent Kereszt-hegyen Szent
István király apostoli keresztjét a lengyel királynak, mintegy
kárpótlásul azért, hogy annak idején Szilveszter pápa a
lengyel fejedelemnek szánt Szent Koronát, egy álombéli angyali
sugallatra, a magyar fejedelemnek adta. Ezt a magyar
Szent Koronát ezért a lengyelek is részben magukénak érezték
mindig. A magyar királytól kapott apostoli keresztet a
lengyelek ezután mindig ereklyeként őrizték.
(Már III. Ottó császár 1003-ban kezdeményezte, az akkor
már néhány éve meghalt, és Gnieznóban (Gnézenben) eltemetett
Adalbert szentté avatását. Adalbert testének felemelése
és újratemetése az 1018 utáni időben volt, mikor már a
lengyel-magyar hadakozás véget ért.
Az egy másik kérdés, hogy I. Ulászló király koronázásánál
tűnik fel először a koronázási jelvények átadásakor a kereszt
átadása, jelképezve ezzel a magyar király apostoli voltát.
Ez időtől kerül be a magyar szokásos címhasználatba a
magyar király „apostoli” címe! Ugyanis korábban azért nem
vált szokássá az, hogy a keresztet a koronázási jelvényekkel
együtt adják át, mivel, mint már mondtuk, a pápától kapott
keresztet Szent István király Szent Imre herceg közvetítésével
a lengyel királynak ajándékozta, így természetes, hogy hiányzott
a magyar koronázási jelvények közül a kereszt. I. Ulászló
koronázásánál egy szimbolikus kereszt jelenik meg.
Újabb állítás szerint az a kereszt, melyet Szent Imre herceg
átadott Boleszló hercegnek, nem a pápától származott, hanem
a bizánci császár ajándékozta Szent István királynak. Ez a kereszt
pedig, az újabb állítás szerint azért „szent kereszt”, mert
Jézus keresztjének egy darabját rejti, ezüst keresztfoglalatban!
Másik állítás szerint, a Szent Istváni korona azáltal lett
Szent Korona, mert – valószínűleg 1018–19-ben – a király
felrakatta a korona tetejére azt a szent ereklyét, amit szövetségesétől,
II. Basileosz bizánci császártól kapott. Ezt az
ereklyét azért részesítették nagy tiszteletben, mert abban
Krisztus keresztfájának egy darabját helyezték el. Ezzel az
utólagosan rászerelt szent kereszt által nyerte el a korona a
Szent Korona címet. Így a lengyeleknek adott kereszt ereklyéje,
lehet, hogy a korona keresztjének az ereklyéje, vagy annak
egy darabja.
A korona ereklye-keresztje állítólag valamikor a későbbi
időben elveszett, s akkor tették a helyére a mai ferde keresztet.
Lehet, hogy nem veszett el, hanem a koronáról leszerelve
küldetett el az ereklye a lengyel Boleszlónak.
A mai ferde kereszt lehet, hogy szándékosan ferde és éppen
azt jelenti, hogy annak a keresztnek a helyén van, mely
magában rejtette azt a kereszt-szilánkot, mely abból a keresztfából
származott, melyet Jézus vitt a vállán. A ferde kereszt
ugyanis mozgást fejez ki, a kereszt hordozását, ugyanakkor
az apostoli kereszt hordozását is, a hit terjesztését! (Sőt az is
lehet, hogy az ereklye egy daradja be lett olvasztva a koronán
ma látható keresztbe. Lehoczky József állítása)
Az egyházi felkenés a püspöki karnak, az egyháziaknak
is adott hatalmat a király felett, nemcsak a királynak biztosított
igen nagy egyházi hatáskört. Hiszen a királyavatást meg
is tagadhatta a főpap, kinek hagyományos joga a királykoronázás.
Magyarországon az esztergomi érsek (előfordult, hogy
a rangban utána következő kalocsai érsek, de előfordult kivételes
esetben, hogy a veszprémi püspök) koronázott. A németeknél a
mainzi érsek, kitől a trieri vitatja el a jogot, Franciaországban
a reimsi, Angliában a canterbury-i érsek a koronázó főpap, tehát
mind a mai napig az anglikán egyház főpapja.
Az egyház morális követelményeket támaszt a királlyal
szemben: Istenhitet, az egyház iránti engedelmességet,
az alattvalók fölött igazságos és könyörületes
bíráskodást, jogszerű uralmat, mindenki igaz jogának
megvédelmezését, továbbá megkövetelték a királytól
a belső és külső béke megóvását. Ezen követelményeknek
a teljesítését kell a koronázandónak megígérnie s
ez az ígéret a feltétele annak, hogy a papság a koronázást
elvégezze. Ezért lesz a koronázási eskü minden koronázási
szertartásnak része s ezért lesz a német koronázási
szabályzatnak is bevezető aktusa.
Fontos világi, közjogi és alkotmányos jelentőségű aktus a
koronázási szertartások között az, hogy a ceremóniák megkezdése
előtt a koronázó érsek megkérdezi a néptől, akarják-e
a királyjelöltet királynak elfogadni. Ez a szokás a német formulában
merült fel először, s innen jött Magyarországba, s
német földről jutott el Angliába is.
A német, angol, francia ordók mind hatással voltak egymásra
is és Magyarországra is. A cseh és a lengyel ordókra
pedig Magyarország volt hatással.
(A magyar királykoronázások történetét Bartoniek Emma írta
meg, aki az Országos Széchenyi Könyvtárnak az 1934–1945 közti
időszakban volt a vezetője. Bartoniek Emma a témáról írt munkája
1939-ben jelent meg Budapesten. A könyvünkben ismertetett
koronázás-történeti rész Bartoniek Emma munkáján alapul,
kisebb kiegészítésekkel ennek a munkának rövid kivonata. A részletes
dolgozat megjelent az Akadémiai Kiadó Reprint sorozatában
is, 1987-ben.
A témával foglalkozott Echart Ferenc is, aki a budapesti egyetem
jogtörténeti tanszékének volt a vezetője 1929–1945 között.
Jelentős munkái közül kiemelendő az 1941-ben megjelent „magyar
Szentkorona-eszme története” című munkája.
A továbbiakban is Bartoniek Emma munkájának felhasználásával
vázoljuk fel az európai koronázási formulák alakulását)
Időrendben a legelső szabályzatok – eleinte csak töredékek
–, a IX. századi nyugati frank birodalomban, a mai
Franciaország északkeleti részén keletkeztek, a legrégibb ös�-
szefüggő és valamelyest részletesebb emlékek is a ténylegesen
lefolyt koronázásokról ugyanitt maradtak fenn.
(Mint mondtuk, a koronázás szertartása az angolszász hódítás
előtti Britanniából származik.)
Az első teljes szabályzatot Ratoldnak, az északkeleti
Franciaországban fekvő corbey-kolostor apátjának köszönhetjük.
(Korábban az angolszász szabályzatot tekintették régebbi
teljes ordónak, s Egbert yorki érsek művének hitték, a VIII. századra
keltezve, azonban az újabb kutatások szerint ezek az ordók
csak a X. század végén keletkeztek.)
Ratold formulájában az aktusoknak a szentelt olajjal
(krizmával) történő felkenés a középpontja. Ez a szertartás
élén áll s ezzel is elárulja, hogy olyan államszervezetben készült,
melyben erősen uralkodik az Egyház. Ezután a jelvények
átadási sorrendje: gyűrű, kard, korona, jogar, bírói pálca,
ezek átadását követi a király „trónba ültetése.”
Nemcsak közjogi szempontból fontos az, hogy mi az átadási
sorrendje ezeknek a világi jelvényeknek, hanem azért
is, mert a különböző országok összes ordói egész következetesen
két csoportra oszthatók:
A Ratold féle formula és a német formula
A Ratold féle szabályzat szövegét a IX. században élt
Hinkmár reimsi érsek írta, egy kiváló, az egyházi és politikai
életben egyaránt nagy szerepet játszó főpap és államférfi,
korának egyik legnagyobb tudósa. Hinkmár érsek a 860-as
években szerkesztette meg az imák és beszédek nagy részét.
Ahogy ebben az időben megszabta az érsek:
A királykoronázás a püspökszentelés sémájára történik,
s ezáltal valamint a szentelt olajjal való felkenéssel
papjelleget ad a felkent királynak, egyházi felszentelésben
részesíti őt.
Hinkmár érsek szövegeit vette szabályzatába Ratold
apát.
Ratold ordójának sorrendjét követi az angol gyakorlat a
X–XI. századtól kezdve végig II. Jakabnak 1685-ben történt
koronázásáig, az utolsó katolikus koronázásig.
Ezt a Ratold féle sorrendet követik a franciák is a XII. századig,
és ezt a Ratold féle sorrendet veszi át a német-római császárkoronázási
gyakorlat is a XI., XII. és XIII. században, míg
végül a tridenti zsinatot (1545–1563) követően, a XVI. század
végén, XVII. század elején ez az aktusrend kanonizálódik
a Pontificale Romanorumban, vagyis a legújabb időkig irányadó
pontificaléban a római katolikus koronázásoknál.
A másik rendszer a német formula. Szent István király koronázásakor
a német formulát vették át, vagyis azt a szabályzatot,
mely a X. században német földön alakult ki, vagyis a
három Ottó császár idejében. Ebben a német formulában a
lényeg az, hogy a kard és a jogar átadása megelőzi a koronáét.
(Mint már említettük a koronázási jelvények átadási sorrendjének
ebben a korban közjogi jelentése van!)
A német ordó a X. századi német koronázásokból
és a Ratold-féle szabályzatból van összeállítva, de felvesz
magába angol elemeket is. Ebben a szabályzatban
is a legfontosabb aktus a király felkenése szentelt
krizmával. A felkenés itt is a szertartás élén áll, mint
az egykori franciánál, Ratoldénál is. Egyik legjelentékenyebb
mozzanata a német ordónak az a kérdés, melyet
a koronázó érsek tesz fel a szertartás megkezdése
előtt a népnek: akarják-e királynak a koronázandót, s
melyre feleletül a nép kiáltja ki a királyt.
Ennek a kikiáltási aktusnak a jelentőségét mi sem bizonyítja
jobban, mint az, hogy Magyarországon a nádor kérdései
alakjában még akkor is gyakorlatban maradtak, mikor már
az egyházi szertartások nem a német formula szerint zajlottak,
hanem más ordók szerint, mely ordókban pedig az érseknek
ezen kérdései nincsenek meg.
Miután a nép kikiáltotta a királyt, a király esküje
következik.
A kikiáltás és az eskü ezért bizonyos populáris színt
ad a koronázás erősen egyházias szertartásának, s azt az
egész nép tettévé teszi, nem engedi át egészen a papságnak.
A német formulán az idők folyamán alig változtattak, csak
a XIII. század végén illesztettek hozzá egy újabb esküt, a szertartásvégi
intronizáció, vagyis trónba ültetés elé.
A német formula azért nagy jelentőségű, mert a XI–XIV. századokban
a többi keresztény királyság is átveszi. Vagy egészében,
mint például Szent István és a XIV. századi és a XV. századi
magyar gyakorlat; vagy igen jelentékenyen felhasználja
azt, mint a franciák, csehek és a lengyelek.
Anglia:
De felhasználják a német ordót az angolok is, pedig ezek
a X. században önálló ordót szerkesztettek, a Dunstan yorki
61
érsekről elnevezett szabályzatot. Ám mégis, már a XI. század
elején kölcsönöznek: átveszik Ratold ordóját a maga egészében,
még a normann hódítás előtt, s azt II. Ethelred királyról
„Ethelred ordójának” nevezik el. Majd a XII. században a német
formulából vett részletekkel reformálják meg szertartásaikat.
Ez az újabb formula a XIV. században kisebb módosítások
után felvétetik a Liber Regalis című koronázási könyvbe,
s az egész középkoron át megmarad Angliában.
Franciaország
A XIII. században Franciaország is átveszi a német formulát,
a maga egészében, sőt ennek aktusrendjét már a megelőző
században átvették. A XIV. században újabb reformon
ment át a francia gyakorlat. Megtartják alapul a XIII. század
eleji, némethonból importált ordót, ezt összeillesztik a
XI. századi angol formula szövegével. Német marad tehát az
aktusok rendje, azonban a jelvények átadásához fűzött rövid
rubrikák, vagyis utasítások, a beszédek és imák az angolszász
ordóból valók.
V. Károly francia király l365-ben még egy újabb reformot
hajt végre a francia koronázási szabályzaton. Mégpedig úgy,
hogy a század elején megújított formulába ismét beillesztenek
szövegrészleteket a német ordóból is és az újonnan szerkesztett
angol ordóból is. (Már a XIII. században Szent – IX. – Lajos
koronázásakor felvettek a francia koronázási eskübe egy klauzulát,
mely a francia király kötelességévé tette az eretnekek kiirtását.
Ekkor a Dél-Franciaországban dúló Valdenses vallásháborúk
fanatizmusa bevonult a francia koronázási eskübe. Bár a század
elején lappangott, de megmaradt ez a klauzula a XIV. században
is, az V. Károly által reformált szabályzatban.)
Régebben történetírásunk a magyar történelem külföldi
kapcsolatainak vizsgálatánál mindig csak nyugat felé tekintgetett,
s a többi szomszéddal nem törődött. Anglia volt
az ország, honnan intézményeink történetéhez analógiákat
kerestek. A vármegyerendszer létrejötténél és a magyar koronázások
történeténél ez jogosult is. Ugyanakkor elengedhetetlen,
hogy Lengyelország és Csehország történetét is
figyelemmel kísérjük. Mert bár a két északi szomszéd koronázási
gyakorlatában nem hatott a magyarra, de a magyar
igenis hatott rájuk.
Csehország
A legrégibb ma ismert cseh ordó a XIII. század végéről
való, s állítólag II. Vencel koronázásánál használták 1298-
ban. Ez az angol rendszert követi, de mert nem ad mást,
mint a jelvények átadásának sorrendjét. Nem lehet megállapítani,
hogy szövegében is az angol formula mintájára készült-
e. Ez az első cseh ordó feltűnően hasonlít III. Endre
l290-i koronázásához.
A XIV. század a cseheknél is a koronázási szabályzatok reformjának
kora. Ekkor veszik át a XIII. századi angol rendszer
helyére a németet. A jelvények átadásának sorrendje ekkortól
a német sorrend, s átveszik a német formula legtöbb imáját és
beszédét is. Ugyanakkor vesznek át a csehek angol imákat és
beszédeket is. A XIV. század végén reformált francia formula
hatása is érezhető a cseh királyné koronázását megszabó részben,
melybe a franciák felvették a német királyné koronázási
formulát a maga egészében. Így a cseh királyné-koronázási
ordó egy német és egy francia ordó összefűzése.
Megjegyezzük itt, mert még nem esett szó róla, hogy általános
szokás szerint a király után a királynét is megkoronázták.
Ez a koronázási ceremónia kis eltérésekkel hasonló a királykoronázáshoz,
de pl. a lovaggá avatás itt elmarad. Ebből
a királyné-koronázási szokásból következik az is, hogy ha nő
örökli a trónt, és ő lesz a király, akkor a férjét is esetenként
megkoronázzák társkirállyá. Őt ez esetben már lovaggá ütik.
Így történt Magyarországon, hogy Nagy Lajos leánya, Mária
volt a királynő, s 150 előkelő nemes hozzájárulásával férje,
Zsigmond is meg lett koronázva társkirállyá. Mária halála
után így lett Zsigmond a magyar király.
Némely források úgy mondják, hogy volt egy másik eset
is Magyarországon. Az állítást itt közöljük, de azzal a megjegyzéssel,
hogy ez nem igaz, s ellentételül ismertetjük a valódi
tényeket.
Tény az, hogy I. Mátyás király szerződést kötött III. Frigyes
német-római császárral, mely szerződés szerint, Hunyadi
Mátyás halála után a Habsburgok öröklik a trónt. I. Ferdinánd
király később ezen szerződés alapján lépett a magyar trónra.
Ámde előbb, Mátyás király halála után 1490-ben a nemzet
akaratából (a főrendek akaratából) II. Ulászló került a trónra.
A hamis állítás következik: a III. Frigyessel kötött szerződést
úgy játszották ki, hogy a különben már házas II. Ulászló
formálisan feleségül vette Mátyás király özvegyét, Beatrixot.
Így mint a megkoronázott királyné férje lett királlyá koronázva.
Így lett II. Ulászló magyar király. Majd miután fia, a
szerencsétlen sorsú II. Lajos király Mohácsnál a Csele-patakba
fulladt, akkor lépett érvénybe a III. Frigyessel kötött szerződés;
ennek alapján hívták meg a magyar trónra a főurak
I. Ferdinándot.
Ezzel szemben a valóság az, hogy Beatrix, Hunyadi Mátyás
özvegye, ahogy férje, a király meghalt, rögtön kivetette hálóit
a trónkövetelő király-jelöltekre. Az új királynak az ő férjének
kell lennie! Ellene volt annak nagyon, hogy mostohafia,
Corvin János herceg lépjen a trónra, aki I. Mátyásnak természetes
fia volt, anyja nem volt törvényes hitvese a királynak.
Pedig a nagy király halálos ágyán megeskette a zászlósurakat,
hogy fiát választják meg a trónra. De ahogy meghalt Mátyás,
rögtön négy kérője támadt a trónnak. Egyik volt Miksa római
király, III. Frigyes római császárnak és német királynak
a fia, aki apjának a Mátyással kötött szerződésére hivatkozott;
a másik kettő, Ulászló cseh király és az ő testvére, János
Albert, a negyedik volt Mátyás fia. János Albert daliás hős volt,
Ulászló egy gyámoltalan halandó, Miksa és Corvin János is
vitéz férfiak voltak. A Rákoson összegyűlt rendek négy pártra
szakadtak, már-már összecsaptak, míg végre úgy döntöttek,
hogy Zápolya István, az ország első zászlósura legyen a döntőbíró
a pártok között. Midőn Zápolya, aki Bécsben volt, meghallotta,
hogy őt bízták meg a királyválasztással, úgy mondják,
rögtön felkapta három éves fiát, Jánost, felkiáltva: „Csak
ennyivel volnál nagyobb, most te lennél a király!” Aki maga
uralkodni akar, annak nem kell erős uralkodó. Három hős
volt a jelöltek között és egy tehetetlen. Zápolya István pedig,
aki Mátyás kegyelméből emelkedett egyszerű vitézből szepesi
grófi rangra és Magyarország hatalmas területeinek urává,
valamint főméltósággá, s aki Mátyás halálos ágyán megesküdött,
hogy Corvin Jánost segíti trónra, ő most a leggyengébbet,
Ulászlót, csúf nevén Dobzse Lászlót választotta, aki
mindenre csak azt mondta: „dobzse”, vagyis „jól van”.
Beatrix, amint megtudta, hogy kik a trónkövetelők, rögtön
azt kínálta meg szerelmével, amelyiket közelebb találta.
Mostohafiát nem környékezhette meg, az már egyébként is
házas volt, így rögtön az első férjjelölt Miksa fejedelem lett,
aki azonban sokkal egyenesebb jellem volt, hogysem női kegyválasztás
által akart volna koronához jutni, ezért válaszában
így szólította meg Beatrixot: „Kedves anyám!”
A férjvágyó nő halálos gyűlölettel fordult el tőle, s Ulászlót
környékezte meg, neki mindegy volt, melyik király-jelölt lesz
a férje, csak ő legyen az új királyné is. Ulászló jámbor, szelíd
lélek volt. Felhasználta a nagyravágyó özvegy ajánlatát,
s megígérte, hogy nőül veszi, ha trónra segíti. Beatrix segítette,
többet is tett, az ágyasa lett, de nem a felesége. Ulászló
ezután sokáig hitegette az asszonyt, végül az megelégelte az
ígérgetést és a rendek előtt követelte, hogy Ulászló vegye őt
el. Nagyravágyásáért annyira megalázta magát, hogy követelése
okául is azt hozta fel a rendek előtt, hogy Ulászló már
azon szerelmi viszonyban él vele, amelyben házastársak élnek.
A magyar urak ezt megbotránkozva hallgatták, mert a
magyarnak egy erénye ekkoriban még meg volt: a szüzesség
és hűség. A királyné követelését egyenesen elutasították, s fő
okául terméketlenségét jelölték meg. Ekkor apjához, a nápolyi
királyhoz fordult Beatrice és a Borgia pápához, akik mindketten
sürgették Ulászló és Beatrix házasságát, de Ulászló
azt felelte, hogy inkább szeretné őt testvérül fogadni. A pápai
követelésnek végül úgy tudtak sikeresen ellentmondani,
hogy találtak egy törvényt Csehország corpus jurisában, mely
a cseh királyoknak megtiltja özvegyasszonyok nőül vételét.
Ulászló rettegett ettől a nőtől, akit rá akartak erőltetni, nemhogy
feleségül vette volna.
Beatrix végül pert indított Ulászló ellen, elrablott becsület
és csalás miatti elégtétel végett. Két évig folyt a pör a
konzisztórium előtt, végül kimondatott, hogy az özvegynek
nincs joga házasságot követelni, a titokban történtekről pedig
jobb lesz örökre hallgatnia.
Beatrix dühöngve hagyta el Magyarországot, magánvagyona
ráment a perre, közben családja is megbukott
Nápolyban.
Megjegyezzük: II. Ulászló is Árpád-házi leányági jogra
hivatkozva lett kiválasztva a királyságra, hiszen ő I. Ulászló
öccsének, IV. Kázmér lengyel királynak volt fia, tehát Nagy
Lajos magyar király leányának, Szent Hedvignek volt unokája.
Nagy Lajos király nagyapja az a Martell Károly salernói herceg
volt, aki Árpád-házi leányági jogra hivatkozva lett a pápa
által elismert ellenkirály III. Endrével szemben. Minthogy
anyja, Mária IV. Lászlónak volt a nővére, s így Martell Károly
IV. Bélának dédunokája volt.
Mint látjuk, csak egyetlen eset volt Magyarországon, amikor
a királynő férjét is királlyá koronázták, Mária királynő
férje, Zsigmond esetén, itt is a főurak hozzájárulásával történt
ez meg.
Történelmünk második királynője Mária Terézia volt, az
ő férjét, Lotharingiai Ferencet sem koronázták meg magyar
társkirállyá. Hanem amikor az országgyűlésen a Rendek elfogadták
Lotharingiai Ferencnek, a királynő férje kormányzóságának
becikkelyezését, akkor a kormányzótársnak, a későbbi
német-római császárnak az országgyűlés előtt kellett
térden állva letennie hűbéresküjét urának és királyának, feleségének
a kezébe. Ez volt az egyetlen eset is, amikor a Német
Nemzeti Római Szent Birodalom császára a magyar király hűbérese
volt, mert a feleségnek tett eskü erre a későbbiekben,
mikor már császár volt, akkor is kötelezte. S bár a bajor Károly-
Albert (VII. Károly) császár bukása és halála után Lotharingiai
Ferenc lett császárrá választva és koronázva, felesége, Mária
Terézia csak császárné volt, de mégis ő uralkodott a birodalomban
is, ő, aki a magyar Rendek akaratából „király” és nem
„királynő” volt. Ennek hangsúlyozása azért volt lényeges, mert
1687-ben a magyar nemességet rákényszerítették, hogy lemondjon
királyválasztó jogáról a Habsburg-ház ausztriai és
spanyol fiágának kihalásáig. A „Pragmatica sanctióval” a magyar
nemesség már saját akaratából választotta a III. Károly
királytól eredő leányágat, sőt az egész Habsburg-Lotharingiai
monarchia a magyaroknak köszönhette újraszületését, a magyarok
hadai védelmezték meg a Habsburgok hatalmának
fennmaradását az egyesült bajor-francia haderővel és egész
Európával szemben. Ezért Mária-Terézia mindig hálás volt a
magyaroknak, s hangoztatta, hogy ő igaz magyar nagyas�-
szony akar lenni. (Lásd könyvünkben a magyar királyokról szóló
részben Mária Terézia uralkodását!)
Visszatérve a csehországi koronázásokhoz:
Az utoljára említett francia és német ordóból összefűzött,
reformált cseh formula megmaradt a XV. században is. Tehát
II. Albert (aki I. Albertként magyar király!) prágai koronázása
is eszerint folyt le, míg ugyanezen Albert magyar királlyá koronázása
Székesfehérvárott, viszont – úgy látszik – aszerint
történt, melyet később a Pontificale Romanorum vett fel a
trienti zsinatot követő ellenreformáció korában.
(Trienti, vagy tridenti zsinat a protestantizmus hatására
szükségessé vált katolikus megújulás megvitatására gyűlt össze,
1545–1563-ig tartott.)
Megjegyzendő még, hogy a cseh koronázási szokás szerint
Szent Vencel mellszobráról levett koronával koronáztak
IV. Károly császár és cseh király reformrendelete óta.
(Ebből eredt a későbbi időkben az a hagyomány, hogy ezt a
szoborról levett cseh koronát Szent Vencel koronájának kezdték
tekinteni, minden alap nélkül, mint ezt a későbbi cseh tudósok
elismerik.)
Magyar királlyá I. Ulászlót a Szent Korona nélkül koronázták,
mert Albert király özvegye, Erzsébet ellopatta a koronát
Kottiáner Ilonával, a csecsemő V. László dajkájával,
hogy a királyi gyermeket megkoronáztathassa. Ezért a cseh
koronázási praxis szerint Szent István király mellszobráról
levett koronával koronáztak ekkor a magyarok is. A nemzet
akaratából (a főurak akaratából, köztük Hunyadi János!) a Szent
István király mellszobráról levett koronát ismerték, el a rendkívüli
helyzet miatt, legitim koronának.
Lengyelország
A lengyel koronázási szertartás éppúgy nem önálló, mint
a cseh. Lengyelországban a XIII. században tűnik fel először
részletes koronázási szabályzat, s ettől kezdve az egész középkoron
át minden egyes századból maradt fenn egy-egy formula.
Mindig az előző századi többé-kevésbé lényeges módosítása.
Az első, s legrégibb lengyel koronázási ordó alapja a német
formula, mint ekkor már Magyarország és Csehország kivételével
a többi európai országé is (Magyarországon Salamon király
idejétől III. Endréig angolszász) de vannak ebben az első
lengyel ordóban francia betoldások is, a X. századi Ratold féle
formulából is, mint például a király kezének felkenése szentelt
krizmával (olajjal), a homlok és a mell felkenése után.
A következő ordót a XIV. századi lengyel királyság felemelkedésének
korszaka szerkesztette meg, s ez még inkább a német
formulára épít. Elhagyja a frank Ratoldból vett részeket,
és a felkenésnél is a német gyakorlatot veszi át. De megtartja
a jelvények átadásának régebbi sorrendjét, mely eredetileg a
régi frank ordóból való.
A XV. században azután átveszik a lengyelek a szintén erős
német hatás alatt álló cseh koronázási formulát. Az aktusok
sorrendje azonban a régi, Ratold rendszer szerinti marad, mely
ekkor már csak Angliában divatos, s ott az utolsó katolikus
király II. Jakab 1685-i koronázásáig használatos.
A lengyel és a cseh koronázási gyakorlat tehát szorosan
összefügg egymással, szorosabban, mint a nyugat-
európai országok szokásaival. Ez alól a német formula
sem kivétel.
Érdekes, hogy a XII. századi lengyel gyakorlat nem
az ekkor már Franciaországban és Angliában egyaránt
irányadó német formulát, hanem az ekkor már sehol
sem használatos Ratold féle szabályzatot veszi át.
A magyar, lengyel és cseh koronázási gyakorlat egyházi
szertartásai között nincs összefüggés, de nem így
az egyházi szertartáshoz fűzött világi szertartások
között. Ugyanis a második intronizáció már egy másik
templomban, a lovagavatás stb. előfordul mindhárom
ország gyakorlatában.
Magyarország:
Mint már említettük, Szent Istvánt a német gyakorlat
szerint koronázták. Az ő koronázásáról fennmaradt szűkszavú
feljegyzésből, melyet legendái tartottak fenn, s a német
ordóból logikai úton összeállíthatjuk az első magyar koronázás
képét.
Ez ilyen lehetett:
1000 karácsonyára összegyűlt Székesfehérvárott a már
elég nagyszámú keresztény papság. (Németek, olaszok, szlávok,
talán görögök is voltak köztük.) Ott voltak az idegenből jött lovagok,
a magyar főemberek, az uralkodó nemzetség – talán
pogány tagjaival együtt –, s a magyarság egyetemes egésze,
a nép is képviselve lehetett itt.
Az egyházi szertartást bevezető imák után a koronázó főpap
megkérdezi Istvánt:
– Fogadod-e, hogy Isten egyháza és néped számára a törvényt,
az igazságot és a békét megtartod, ahogy híveid segítségével
és tanácsával azt megteheted, fogadod-e, hogy a papságot
tiszteled, az egyházak birtokait megvédelmezed, és
ugyanerre bírod rá hivatalnokaidat és vazallusaidat is?
István feleli: – Fogadom!
Ezután a koronázó érsek – a német formula előírása szerint
– megkérdezi az egybegyűltektől (a formula és Szent István
legendája szerint „a papságot és a népet”), hogy akarják-e királyukká
Istvánt.
Felzúg a magyarok és az idegen papok lelkes helyeslése,
és István fejedelmet királlyá kiáltják ki. Erre a főpap szentelt
olajjal felkeni Istvánt, majd fejére helyezi a koronát, átnyújtja
neki a kardot és bizonyára még más jelvényeket is: jogart,
gyűrűt, lándzsát.
(Tudjuk, hogy a Koppánnyal vívott csata előtt Pázmán lovag
német szokás szerint karddal övezte Istvánt, vagyis lovaggá
avatta. Ez a szokás fennmaradt a későbbi időkben is: a nádor övezte
karddal a királyt és avatta lovaggá. Kivétel például az az eset, mikor
a csecsemő V. Lászlót nagybátyja, Cillei Ulrik karddal a vállát
érintve ütötte lovaggá.)
S nem maradhatott el a trónba ültetés (intronizáció) sem.
(Van olyan állítás, hogy az István király koronázásánál használt
német formula még a legrégibb német formula volt, mely valójában
hasonlít az archaikus frank-angolszász formulához, mely még az
ó-burgundi királyságban keletkezett, s Ratoldéhoz hasonló.)
Péter, Aba Sámuel és I. Endre koronázásáról csak annyit
tudunk, hogy mindannyian részesültek egyházi felkenésben
és koronázásban, s hogy a hangsúly a felkenésen volt.
Ez nem is lehetett másként abban a korban, mikor a német
és francia gyakorlat szerint is a felkenés a koronázás királ�-
lyá tévő aktusa.
Salamon koronázásáról többet tudunk. (1058) Őt is felkenték,
valószínűleg angol szabályzat szerint. Erre vall a „légy
ura testvéreidnek” kezdetű himnusz, mely ekkor az angol ordókban
fordul elő.
Valószínűleg az Ethelred királyról elnevezett, s a X–XI. század
fordulójáról származó ordó lehetett, melyet az angol földről
Szent István király udvarába menekült királyfiak kísérete
hozott Magyarországra. Ez a formula egyezik egyébként szóról
szóra a francia, Ratold féle szabályzattal is.
(Skóciai Szent Margit, Skócia védőszentje, patrónája
Magyarországon született. Apja volt Edward angol király, ki ifjúként
került Magyarországra. Eadmund Ironside, a dán hódítás
előtt az angolok utolsó törvényes királya, meghalt 1016. november
30-án. Két kisfia, Eadmund és Edward útjában volt a dán trónbitorló,
Nagy Kanut királynak, aki az ekkor még egy-két éves kis
hercegeket nem merte Angliában megöletni. Több feltevés is van a
királyfiak elkövetkező sorsáról. Egyesek szerint először Olaf svéd
királynál voltak számkivetésben, egy másik vélekedés szerint onnan
Jaroszláv orosz nagyfejedelem udvarába jutottak. Néhány
histórikusunk szerint csak 1046-ban jöttek I. Endre királyunkkal
magyar földre.
A legrégibb, hitelesnek mondató krónikás, Worcester püspöke azt
írja, hogy a királyfiakat gyámolítás („nutriendos”) céljából küldték
a magyar királyhoz és Eadmund fiatalon („in adolescentia”) halt el
Magyarországon. Tehát korukból következtetve Szent István vendégszeretetét
és gondoskodását élvezte a két elárvult kisfiú, így az orosz
számkivetésnek semmi alapja. Egyes feltételezések szerint a felnövő
Edward Szent István király egyik leányát vette feleségül, ez esetben
Skóciai Szent Margit édesanyja, Agátha Szent István királyunk leánya.
(A brit királyi kíséret magyarországi tartózkodására utal a
dunántúli Nádasd környékén keresendő „terra Britanorum” nevű
hajdani település is.)
III. Endre koronázása is az angol ordó szerint történt. Ez az
egyetlen Árpád-kori koronázás, melyről a Salamon koronázása
(1058) utáni időkből egyet-mást megtudunk.
A steier Ottokár, ki ennek a koronázásnak szemtanúja
volt feljegyzett egyes részleteket:
1290. július 13-án, egy vasárnapon, a székesfehérvári
bazilikában Ladomér esztergomi érsek misét mond. Először
„megszentelt” ruhát adnak Endrére, melyet Szent István is
hordott, majd imák és énekek között felkenik a királyt és a
királynét is(!) a szentelt olajjal, aztán megkoronázzák Endrét
Szent István koronájával, kezébe adják a jogart és az országalmát.
A király és a királyné is felkenetvén és megkoronázván,
előlépnek a király elé a „höchsten Uramen” (főurak), s kérik:
– Urunk, király urunk. Legyen rá gondod, hogy megtedd
a „korona jogát”.
A király pedig feleli:
– Mondjátok meg, hogy mi az, s ekkor megteszem.
A magyarok pedig mondják: a mi jogunk (tehát már nem
a koronáé; az Aranybulla utáni időben vagyunk!) az, hogy addig
nem tesszük le a hűségesküt, amíg te meg nem esküszöl nekünk.
Erre Endre letette a koronázási esküt.
A XIV. században megint a német ordó volt használatban.
Albert király koronázásáig kevés a leírás.
Albert koronázása lehet, hogy egy régi, archaikus frank
koronázási szabályzat szerint történt, mert fennmaradt egy
régi kézirat ennek a régi formulának a leírásával. Ebben a
kéziratban azokra a helyekre, ahol a király neve szerint neveztetik
meg, be van írva Albert neve. De lehet, hogy a beírás
utólagos és a feltevés ez esetben téves. Ha ez így van, akkor
lehet, hogy a Szent István koronázásakor használt német
szabályzatot követték.
Van olyan állítás is, hogy ez az Albert féle koronázási
ordó volt a legrégibb német formula, mely valójában hasonlít
egy archaikus frank-angolszász formulához, így hasonlít
Ratoldéhoz is.
A csecsemő V. László koronázását dajkája, Kottiáner Ilona
írta le. (Könyvünk későbbi részében, a királyok trónöröklési táblájánál
lesz szó a koronázás rövidített leírásáról.)
I. Ulászló koronázása már a XIV. századi cseh ordó szerint
zajlott le, mely egy reformált formula. Itt a korábbi, XIII. századi
rendszer helyére veszik fel a németet. Az imák és beszédek
a német formula szerintiek, de vannak közte angolszász
imák és beszédek is. A királyné koronázási rész viszont a franciából
van átvéve. Ennél a koronázásnál a szent korona nélkül,
cseh szokás szerint Szent István király szobráról levett
koronával koronáztak. (A Szent Korona hiányában…)
Mátyás király koronázásának részleteiről mit sem tudunk.
II. Ulászló koronázása már biztosan az Albertnál említett
archaikus francia formula szerint zajlott, melyet majd a
Pontificale Romanorum is átvett.
(A Pontificale Romanorum a tridenti zsinat (1545–1563) által
kanonizált szertartási rend, mely az ó-burgundi királyságban
keletkezett, majd egy XV. századi, arlesi, tehát dél-franciaországi
pontificaléból készült, tartalmazza azokat a fő elemeket, mely
Albertnál 1438-ban valószínűleg már megvolt, de II. Ulászlónál
már biztosan használatban voltak. Elhagyják tehát már a hagyományos
magyar formulát, most már minden valószínűség szerint
a következő aktusrend dívik: kard, korona, jogar, országalma.
II. Ulászló koronázása tehát már lényegesen hasonlít a későbbi
Pontificale Romanorum szerinti koronázásokhoz: ez a
koronázás a régi frank-angolszász rendszert követi, tehát az
archaikus francia rendszert, mely a koronázási formulák kialakulásának
korában, a XII. és XIII. században volt. Itt a koronázás
megelőzi a jogar átadását. Vagyis először történik a
kard átadása, ezt követi a koronázás, s csak ezután jön a jogar
átadása. A szertartás végén itt nincs egyházi eskü.
II. Ulászló koronázását Bonfini írta le.
Vázlatosan így zajlott:
1. A Szent Koronát és a többi koronázási jelvényt a szentelt
olajjal együtt az oltár elé helyezik. Ulászló magába mélyedve
ül trónusán és készül a koronázás méltó felvételére.
2. Majd feláll trónjáról, s a püspökök az oltár elé vezetik
a köpenyébe burkolódzó
fejedelmet.
3. Itt Osvát Zágrábi püspök, aki metropolitaként a gyermek
Estei Hyppolit esztergomi érseket helyettesítve a koronázást
végzi, a fejedelemnek elmondja az előírt intelmeket,
mire Ulászló leteszi az egyházi esküt, majd letérdel a metropolita
előtt, aki jobb karján és hátán felkeni Ulászlót a
kathekumenok olajával. (Bonfini közli az imákat is!)
4. A felkenés után a királyt a püspökök a sekrestyébe vezetik,
itt leveszik róla ruháját, s helyette felöltöztetik Szent
István király hagyományos ruhájába: a kékszínű, Isten és az
apostolok képével hímzett palástba. Feladják Ulászlóra a hagyományos
sarukat is.
5. Az így felöltözött király visszatér a templomba, a kórus
az alleluját intonálja, a koronázó püspök pedig átadja
Ulászlónak a kivont kardot, majd a hüvelyébe zártat. Az utóbbit
a király kivonja, erősen megsuhintja, s bal karján letörölve
visszadugja hüvelyébe.
6. Következik a koronázás. A váradi püspök felveszi az oltáron
nyugvó Szent Koronát, és az összes többi püspök segítségével
a király fejére helyezi. Elmarad tehát itt a hagyományos
három kérdés, melyet a nádornak kellett volna a néphez
intézni. (Azért kellett itt az 1490-i koronázáson új formulát bevezetni,
mert a bárók nem merték megkockáztatni a köznemesség
előtt népszerűtlen „cseh” király kikiáltását.)
7. Következik a jogar átadása. (Az országalmáé nem szerepel
1490-ben.)
8. A király, ki eddig térdelt, most feláll, oldaláról leoldják
a hüvelyébe zárt kardot, s azt Mátyás kardhordozónak adják
át, ki azt a király előtt hordozza.
9. Ezután a király, fején a Szent Koronával, jobbjában a jogarral
a trónushoz megy, melybe Osvát püspök intronizálja.
Ezzel véget ér az egyházi koronázás, melyet a hagyományos
Te Deum zár le. (Ennek a koronázásnak a zenéjét a fehérvári bazilika
énekkara szolgáltatta.)
10. Következik a koronázási mise, mely alatt a király megáldozik
(Bonfini nem mondja, hogy két szín alatt áldozott volna.)
11. A mise végeztével az egész koronázási országgyűlés az
új királlyal átmegy a Szent Péter templomba, ahol Ulászlót ismételten
intronizálják. A békés uralom bejelentéséül ezután
bírói ítéleteket hoz.
12. A Szent Péter templomban lefolytatott bíráskodás
után a király és kísérete a városon kívül felállított emelvényhez
lovagol. Itt Báthory István nagy beszédben felszólítja
Ulászlót, hogy tegye le a világi esküt a magyarok jogai, törvényei
és szabadsága megtartására. Ulászló beszéddel válaszol,
s leteszi a kívánt esküt.
13. Következik egy, az eskü helyétől nem messze fekvő
dombon a kardvágás a világ négy égtája felé, jelképezve, hogy
minden külső ellenségtől megvédelmezi országát.
14. Végül megtörténik az aranysarkantyús lovagok avatása
is. (Hogy hol, azt Bonfini nem írja.)
15. Ezután következik a világi hivatalok új szétosztása.
(II. Ulászló koronázásáról egy kortárs, Tubero azt írja, hogy
nem a hagyományos magyar „nemzeti” koronázási szertartásokat
alkalmazták – vagyis a német szokást –, mert nem merték a
koronázási gyűléshez az ismert kérdéseket feltenni: akarjátok-e
Ulászlót királynak.)
II. Lajost apja koronáztatta meg hétéves korában. (Fraknói
jegyezte le a szertartást.) Úgy látszik, itt megint az I. Ulászló
koronázása szerinti ceremónia volt. S mindenben a hagyományos
magyar szokásokat, a német koronázási szabályzatot
követték. Ez a szabályzat teljes egészében fennmaradt mindmáig
az esztergomi pontifikáléban, mely a Nemzeti Múzeum
könyvtárában őriztetik.
Ezzel lezárult a mohácsi vész előtti magyar királyok koronázásának
dicsőséges sorozata.
Zápolya János koronázását Szerémi György meséli el, de
gúnyosan és felületesen.
I. Ferdinánd koronázásának leírása, csakúgy, mint I. Ulászló
régi koronázásáé, a könyv későbbi részében, a királyok uralkodási
és trónöröklési jogcímeiről, családi összefüggéseiről
szóló táblázatnál olvasható.
A tridenti zsinat 1545–1563 között tartott. A zsinat
reformintézkedéseinek szellemében íródott meg a
Pontificale Romanorum, a XVII. század elejétől a magyar
koronázások is eszerint történtek.
Keresd! Lehoczky József: Magyar Lovagkönyv, A Feudalizmus Kézikönyve
Ausztriai kiadás:
Novumpublishing 2012.
A szerzői jogok már a szerzőnél vannak!
A könyv már csak a szerzőtől rendelhető meg, kiadói PDf változatban, 1500 Ft áron, a gyogyíto.ero@gmail.com címen!